Január 27., szombat

A shoá emléknapja

Mk 4,35-41. A vihar lecsendesítése

Előesti imádság 

 ³⁵Amikor aznap beesteledett, így szólt hozzájuk: »Menjünk át a túlsó partra!« ³⁶Erre azok elbocsátották a tömeget, őt pedig magukkal vitték úgy, ahogy ott volt a bárkában. Több bárka is kísérte őket. ³⁷Nagy szélvész támadt, s a hullámok becsaptak a bárkába, úgy, hogy már-már megtelt. ³⁸Ő pedig a bárka hátsó végében egy vánkoson aludt. Felkeltették, s ezt mondták neki: »Mester! Nem törődsz vele, hogy elveszünk?« ³⁹Ő fölkelt, megfenyegette a szelet, és azt mondta a tengernek: »Csendesedj és némulj el!« Erre elállt a szél és nagy csendesség lett. ⁴⁰Azután hozzájuk fordult: »Miért vagytok gyávák? Még mindig nincs hitetek?« ⁴¹Erre nagy félelem fogta el őket, és azt kérdezgették egymástól: »Ki ez, hogy a szél és tenger is engedelmeskedik neki?«

Márk evangéliuma továbbra is azt mutatja nekünk, hogyan jár Jézus az emberek útjain. Azzal a sürgető szándékkal jár közöttük, hogy mindenkinek beszéljen az evangéliumról. Ezért nem marad ott a talán biztonságosabbnak tűnő helyeken. Azt mondja tanítványainak: „Keljünk át a túlsó partra”. Márk evangéliumában a túlsó part a pogány világot jelképezi, azokat, akik az Izrael Istenébe vetett hittől távol élnek. A tanítványok maguktól nem mentek volna el oda, ahogyan mi is nehezen indulunk el azok felé, akikről azt gondoljuk, hogy távol vannak tőlünk, vagy nem alkalmasak Jézus evangéliumának befogadására. Mindannyiunkban ott van a jól ismert kísértés, hogy megmaradjunk megszokott kis világunkban. Jézus kezdettől fogva arra törekszik, hogy kitágítsa szívünket és elménket. Az egyetemesség iránti vágyat kommunikálja a tanítványoknak, amely a későbbi századok során különböző erővel jelent meg. Mai globalizált világunkban ez a sürgetés még inkább egyértelmű. Igaz ugyan, hogy az emberek közelebb kerültek egymáshoz, de ettől még nem viselkednek sem testvériesen, sem szolidárisan egymással. Elengedhetetlen, hogy „átkeljünk a túlsó partra”, méghozzá a szívek és az emberi kultúrák túlpartjára. El kell fogadnunk Jézus meghívását épp úgy, ahogyan azok az első apostolok tették. Márk ezt írja: „Erre elbocsátották a népet, és magukkal vitték úgy, ahogy ott volt a bárkában.” Az átkelés során vihar tör ki, ami megszokott jelenség volt arrafelé. Könnyen olvashatjuk ezt a történetet úgy is, hogy az élet sok viharáról szól, melyek korunkban sújtják a népeket, s melyek sokak életét dúlják fel. Bizonyosan nem pszichés zaklatottságainkról van itt szó. Az apostolok kiáltásában halljuk annak a sok férfinak és nőnek a kiáltását, akiket magukkal sodornak a gonosz ellenséges hullámai. Ebben a kiáltásban gyakran benne van a tehetetlenség és a lemondás is, annak az embernek a beletörődése, akit maga alá gyűrt az élet vihara és azt hiszi, hogy az úr távol van, alszik, nem őrködik felette. A keresztény közösségeknek meg kell hallaniuk ezt a kiáltást, magukévá kell tenniük és át kell alakítaniuk az Úrhoz való könyörgéssé, hogy mint akkor, most is keljen fel, kiáltsa a szeleknek és parancsolja a tengernek: „Csendesedj! Némulj el!” Imádkozzunk, hogy a gonosz hatalma alatt súlyos gyötrelmeket megélő emberek elérhessék a túlsó partot, a béke partját, mi pedig Jézussal együtt átmehessünk a túlsó partra azokhoz, akik az evangéliumot és a szabadulást várják.

Előesti imádság