Január 20., szombat

Imádság az egyházak egységéért. Emlékezzünk meg különösen az ősi keleti egyházakról (szír-ortodox, kopt, örmény, etióp, malabári szír) és az asszír egyházról.

Márk 3,20-21. Azt mondták róla, hogy megzavarodott
 
20Amint hazaértek, ismét olyan nagy tömeg gyűlt össze, hogy még kenyeret sem ehettek. 21Mikor hozzátartozói ezt meghallották, elmentek, hogy erővel hazavigyék őt, mert azt mondták: »Megháborodott.« 
 
Jézus visszatér a kafarnaumi házba. Szokás szerint nagy tömeg gyűlik össze körülötte. Olyan nagy a tömeg, és olyan tolakodó, hogy még enni sem marad ideje. A szükséget szenvedők ilyen tömege előtt Jézus szíve megindul, és nem nyugszik. Ez az evangéliumi jelenet óhatatlanul kérdőre von bennünket az életünket sokszor irányító lustaságunkról. Hányszor előfordul, hogy a saját igényeink kielégítésére szőtt terveink magukkal ragadnak minket, és egyáltalán nem törődünk vele, hogy másoknak szükségük van-e segítségre! Az nem lehet, hogy mindig csak saját magunk szabjuk meg napjaink menetét, csak mi döntsük el, mivel törődünk. Az Úr testvéreket bízott ránk, szegényeket, betegeket, akik iránt felelősséggel tartozunk. S ha életünket az övéhez szabjuk, minket is olyan bírálatok érnek majd, amilyenekkel családtagjai illették Jézust: „Túlzásba viszed! Nem törődhetsz mindig csak másokkal!” - és így tovább. Nem ritkán éri az embert az álságos jótékonykodás vádja. Jézus jól ismerte ezeket a vádakat. Ám soha nem szűnt meg engedelmeskedni az Atya akaratának. Tizenkét éves volt, amikor ezt mondta Máriának és Józsefnek, akik aggódva keresték: „Nem tudtátok, hogy nekem Atyám dolgaiban kell lennem?” Rokonai már azt gondolják róla, „megzavarodott", megőrült, és igyekeznek visszatéríteni a normális élethez, a hétköznapok közönyösségéhez. Az evangélium olyan, mint a tűz, amely megéget és mozgásra késztet. A szeretet ereje az, ami kivezet önmagunkból, saját kis terveink világából, hogy magunkévá tegyük Jézus terveit.

Előesti imádság