2Törv
18,15-20; Zsolt 94(95); 1Kor 7,32-35; Mk 1,21-28
Júdea
pusztaságából Galileába visszatérve Jézus Kafarnaumot választja
lakóhelyéül. Nem Názáretben időzik, ahol harminc évet élt.
Nem véletlenül választja a várost. Az emberek életének velejébe
kíván eljutni, tanítványaival együtt elmerülni kora
társadalmának életében. Másszóval vállalja a kihívást, hogy
az evangélium erejét eljuttassa az emberi történelembe.
Sokatmondó
útmutatás ez napjaink egyháza számára, mely arra kapott
meghívást, hogy az evangéliumot egy olyan társadalomban élje és
vallja meg, amely egy ideje már javarészt metropoliszokban él. Nem
véletlen, hogy Ferenc pápa is gyakran hangsúlyozza, hogy az
evangéliumnak a városokban való hirdetése központi fontosságú.
Ahogy Jézus Kafarnaumban kezdte működését, úgy az egyháznak is
meg kell újítania a nagyvárosokban való igehirdetését. Jézus
egyedülálló módon a zsinagógában kezdi működését. Itt
prédikál és gyógyít, megmutatva azt a változást hozó erőt,
mely az evangélium hirdetésének sajátja. Később mondja majd,
hogy Isten országa olyan, mint a kovász, mely megkeleszti a
tésztát. Ugyanez igaz az evangéliumra is: kovászként kell
átjárnia az egész várost.
Márk
evangélista kiemeli, hogy Jézus úgy beszélt, mint akinek hatalma
van, s hogy ennek milyen következményei voltak. Megjegyzi, hogy a
zsinagógában „Tanításával ámulatba ejtett mindenkit, mert úgy
tanított, mint akinek hatalma van, nem úgy, mint az írástudók.”
Vagyis senki nem tudott közömbös maradni tanítása iránt.
Hallgatóit szinte kényszerítette a választásra: Jézust és az ő
álmát követik, vagy bezárkóznak saját kis világukba. Az
írástudók prédikációja, amely tele volt szabályokkal és
parancsolatokkal, nem jutott el az emberek szívéig, s önmaguk vagy
a az épp megjelenő irányzatok rabjai maradtak. Ha belegondolunk,
mi is hasonló helyzetben élünk ma. Városaink elmerültek az
értékek és az emberi magatartás mély válságában. Úgy tűnik,
mindenütt az individualizmus uralkodott el, amely az embereket a
bezárkózásra és csak önmagukkal való törődésre ösztönzi.
Mintha mindenkinek megvolna a maga istene, a maga temploma, a maga
írástudója, a maga hittérítője - így már-már sokistenhitű
városokról beszélhetünk. A végén azonban egyetlen „isten”
marad csak, maga az „én”. S vannak, akik már az új vallásról
beszélnek, az „önimádatról”, mely az „én” kultusza, s
melynek oltárán minden feláldozható, még a legdrágább dolgok
is. Mikor azonban csak önmagunkra koncentrálunk, a korunk
városaiban megállás nélkül szaporodó, megszámlálhatatlanul
sok „tisztátalan lélek” prédájává válunk.
Ezek
megkeserítik városaink életét, s nem engedik, hogy uralmukat
bármi megzavarja. Az evangélium hirdetése ellen tiltakozva pedig
így kiáltanak: „Mi közünk egymáshoz, názáreti Jézus!”
Valóban, az evangélium hirdetése ellen azért tiltakoznak, hogy az
ne tudja megzavarni az önmagunkra való koncentrálást, mely
megosztja és megmérgezi városainkat. Az evangélium azonban
meghatározó fontosságú, ha meg akarjuk menteni az embereket a
félelemmel és erőszakkal teli élet rabszolgaságából. „Hallgass
és menj ki belőle!” A keresztény közösségeknek és a
tanítványoknak ki kell lépniük önmagukból és megszokásaikból,
még a lelki élet terén is, hogy új küldetésbe fogjanak, s a
városainkat igájukba hajtó sok-sok lélek kiűzését megkezdjék.
Így erősödhet meg egy új kultúra, az irgalmasságé, a befogadó
szereteté, a találkozásé, a kölcsönös segítségé. Ferenc
pápa nem szűnik meg figyelmeztetni erre az összes tanítványt.
Sürgető is, hogy az egész egyház, minden hívő és az egész
keresztény közösség újra felfedezze önmagában a bátorságot
az evangélium újbóli hirdetésére, méghozzá „sine glossa”,
vagyis hozzáadott magyarázat nélkül, ahogy Assisi Szent Ferenc
mondta. Csakis ez a hatalom az, amely „még a tisztátalan
lelkeknek is tud parancsolni, s azok engedelmeskednek is neki”
(Mk1,27).
Imádság
az Úr napján
