A
Gergely-naptárt követő ortodox egyházak ma ünneplik Urunk
születését.
Iz 55,1-11; Iz
12,2-6; 1Jn 5,1-9; Mk 1,7-11
A mai ünnep olyan,
mintha egy újabb karácsonyt ülnénk, egy újabb epifániát. Ma
van a keresztség ünnepe, azoké, akik fiakká lettek általa.
Mondhatnánk úgy is, hogy a föld felé megnyíló ég ünnepe van.
Néhány nap leforgása
alatt ez már a harmadik alkalom, hogy az egek megnyílnak nekünk, s
hallgathatjuk a hangot, mely megmutatja nekünk a Fiút, akiben
Istennek kedve telik, egész világunk Üdvözítőjét. Az egek
megnyíltak, és a Szentlélek leszállt rá, mint a galamb, amely
végre megtalálta fészkét. Mondhatnánk úgy is, hogy Isten
Hatalma végre megtalálta otthonát. Nem mintha az Úr Lelke nem
lett volna már előbb. Már a teremtéstől kezdve létezett, amikor
„Isten lelke lebegett a vizek fölött” (Ter 1,2); majd pedig
jelen volt a szentéletű és lelki úron járó emberekben, a
prófétákban, az igazakban, a segítő szeretet tanúságtevőiben,
úgy Izrael népe közt mint a más vallásúakban. Jézusban azonban
a Lélek megtalálja teljes és végleges otthonát. E pillanatban
valami teljes mértékben új és egyedi veszi kezdetét.
Keresztsége után
Jézus beszélni kezd. Mondhatni új hivatással lépett ki a vízből.
Keresztsége napján új életre született, új hivatást kapott:
többé nem gondolhatott magára, szeretteire, saját házára,
mindenkori gondjaira. Amint megkeresztelték, Jézus kiemelkedett a
vízből és lám, megnyíltak az egek és egy hang az égből ezt
mondta: „Te vagy az én szeretett Fiam, benned telik
kedvem.”Jézusnak a keresztsége után mondott prédikációja
által Isten jön közelebb hozzánk, a békés jövő nem
elérhetetlen többé, a remény nem fogyott el, az embert nem
tiporják el többé a földön, nem önnön sorsának rabja.
Mindegyikünk gyermekké válik, akit szeretnek és féltőn óvnak.
Az Úr tanítványai nem kell, hogy önellátóak legyenek abban az
értelemben, hogy csak önnön erejükre támaszkodhatnának,
egyfajta szomorú önelégültségben élve, egymásban nem bízva és
egymástól félve. Mindenekelőtt a jóságos Atya gyermekei immár,
akiknek sok testvére van, méghozzá a hitben. S mindannyian
szeretve vannak, mi több, mindannyian kedvencei Atyjuknak.
Isten szeretete
személyre szóló, egyedi, semmi más célja nincs, mit a Vele
megélt szeretet. Ez az a jövő, melyet Isten máris jelenné tesz
és mindenkinek felajánl, különösképpen azoknak, akiknek az
élete minden értékét és fontosságát elveszteni látszik. A
keresztény ember soha nem egyke, mert Isten mindenki Atyja. Minden
egyes megkeresztelt ember fivérekkel és nővérekkel gazdagodik. S
ugyanerre kap hivatást is, vagyis hogy a testvériséget gazdagítsa,
a barátságot tovább szője, a szolidaritást építse.
Testvéreknek lenni nem könnyű. Van úgy, hogy egyszerűbbnek tűnik
inkább egyedül lenni. A keresztény ember arra kap meghívást,
hogy mindennapi életét megnyissa a szeretet előtt, ami nem más,
mint maga Isten. Az élet pedig úgy lesz szentté, amikor hallgatjuk
az Urat, amikor a barátság odavezet bennünket a másik mellé,
amikor egy magányos idős támogatást kap, amikor a könnyet
letörlik, amikor a szegény embert nevén szólítják és segítik,
amikor a beteget meglátogatják, amikor mindezek a javak eljutnak
azokhoz is, akik magányosak, s ezek által végre azt érezhetik,
szeretve vannak. Ma, amikor a keresztelőkútnál gyermekekké
válunk, fiakká leszünk, az Úr valamennyiünktől kér valamit -
de nem nagyszerű beszédeket vagy ígéreteket, hanem csak olyan
szívet, amely képes önmagát szeretni, hogy Istentől, a jóságos
atyától tanulva másokat is szeretni tudjon.
Imádság
az Úr napján
