Alekszander Meny, moszkvai
ortodox pap emléknapja, akit 1990-ben gyilkoltak meg barbár módon.
Iz 35,4–7a; Zsolt 145(146); Jak 2,1–5; Mk 7,31–37
Az evangéliumi szakasz egy süketnéma, vagy talán csak
súlyosan dadogós ember meggyógyításáról szól (hiszen a gyógyulása abban áll,
hogy érthetően kezd el beszélni). Jézus ezt a csodát a Dekapolisz vidékén viszi
végbe, egy Izrael határán kívül eső, pogányok lakta tartományban. Úgy tűnik,
Márk azt szeretné hangsúlyozni ezzel, hogy az evangélium nincsen fenntartva
Izrael népének, hanem mindenkinek joga van találkozni Isten irgalmasságával,
amely megszabadítja és üdvözíti az embert. A süketnémát is azért vezetik
Jézushoz, hogy gyógyítsa meg. Jézus félrevonja őt, távol a tömegtől, szinte azt
hangsúlyozva, hogy személyes, bensőséges kapcsolatra van szükség közte és a
beteg között. A csodák ugyanis mindig az Istenhez fűződő mély, bizalommal teli
barátságban születnek.
Jézus felemeli a szemét az égre és így szól a süketnéma
emberhez: „Effata!”, vagyis „Nyílj meg!” Ez egyetlen szó csupán, de az Isten
szeretetével teli szívből, az imádságból születik meg. „Azon nyomban – írja az
evangélista – meg is oldódott a nyelve és érthetően beszélt.” És ismét halljuk
ebben Izajás próféta erős felszólítását a Babilon fogságában szenvedő
Izraelhez: „Mondjátok a csüggedt szívűeknek: »Bátorság! Ne féljetek!
Nézzétek, eljön Istenetek, eljön ..., hogy szabadulást hozzon nektek. Akkor
megnyílik a vakok szeme, s a süketek füle hallani fog«.” Azon a napon a mai
Dél-Libanon félreeső csücskében „Isten eljött, hogy szabadulást hozzon” ennek
az embernek a betegségéből. Isten ereje „egyetlen” szóban nyilvánult meg.
Elegendő az evangéliumnak egyetlen szava, hogy az ember megváltozzon, az élete
átalakuljon. A lényeg az, hogy Krisztuséhoz hasonló, szenvedélyesen szerető
szívből törtjön elő ez a szó, és olyan nyitott szívet találjon meg, mint a
süketnéma emberé volt. Jézus, így is fogalmazhatunk, nem a fülhöz vagy a
szájhoz szól, hanem a teljes emberhez. A süketnéma embernek mondja, nem csupán
a fülének: „Nyílj meg!”. És a teljes ember gyógyul meg, amikor „megnyílik”
Istenre és a világra.
Ismert dolog, hogy a süketség és a némaság szorosan összefüggenek.
A gyógyulás megkívánja, hogy mindkét szerv meggyógyuljon. Azt mondhatjuk, hogy
ez áll a keresztény hitre is. Elsősorban arra van szükség, hogy a fül (az
ember) „megnyíljon” Isten Igéjének hallgatására. Ezután a nyelv megoldódik a
szólásra. Szoros kapcsolat áll fenn az Ige hallgatása és a kommunikáció
képessége között. Aki nem hallgatja Isten szavát, néma marad, hitében is. Ez a
csoda elgondolkoztathat bennünket arról a kapcsolatról is, ami a mi szavaink és
Isten szava között áll fenn. Gyakran nem tulajdonítunk kellő jelentőséget a
saját szavainknak. Pedig általuk fejezzük ki saját magunkat sokkal jobban,
semmint gondolnánk. És nem ritkán pazaroljuk a szavainkat, vagy, ami még
rosszabb, rosszra használjuk őket. Jakab apostol figyelmeztet bennünket:
„Ugyanabból a szájból áldás és átok jön. Testvéreim, ennek nem volna szabad így
lennie!” (3,9–10). Mi
is süketek és némák vagyunk, és arra van szükségünk, hogy hallgassuk az Igét,
hogy meg tudjunk szólalni, hogy „érthetően” tudjunk beszélni. Igen, ez a csoda
a helyes beszédről szól, vagyis a megosztó és rossz beszédből való
gyógyulásról, amit Jakab elítél. Sokszor megfeledkezünk róla, milyen építő és
romboló erő rejtőzhet szavainkban. Elsősorban Isten szavát kell hallgatnunk
ahhoz, hogy ez tiszítsa meg és termékenyítse meg a mi szavainkat,
kifejezésmódunkat. A keresztények számára ez igen súlyos felelősséget jelent,
hiszen a szó az egyetlen mód, hogy az evangélium továbbadásának feladatát el
tudjuk végezni. Jézus ezt mondja: „az emberek az ítélet napján minden
fölösleges szóról számot adnak, amit kiejtenek a szájukon. Szavaid alapján
igazulsz meg, és szavaid alapján vonsz magadra ítéletet.” (Mt 12, 36–37)
Imádság
az Úr napján
