Lk 8,4–15. A magvető
példázata
4Mikor pedig nagy tömeg gyűlt egybe, és a városokból özönlöttek hozzá, a következő példabeszédet mondta:5»Kiment a magvető magot vetni. Amint vetett, az egyik mag az útfélre esett. Ezt eltaposták, és az ég madarai felszedegették. 6A másik sziklára esett. Ez kikelt, de aztán elszáradt, mert nem volt nedvessége. 7A másik a tövisek közé esett. A tövisek is felnőttek vele, és elfojtották. 8De egy másik a jó földbe estek. Kikelt és százszoros termést hozott.« Amikor ezt elmondta, felkiáltott: »Akinek van füle a hallásra, hallja meg!«
9Tanítványai megkérdezték őt, hogy mit jelent ez a példabeszéd. 10Ő ezt mondta nekik: »Nektek adatott, hogy megismerjétek Isten országának titkait, másoknak csak példabeszédekben, hogy nézvén ne lássanak, és hallván ne értsenek.
(Iz 6,9)
11Ez tehát a példabeszéd: A mag Isten igéje. 12Az útfélre hullott magok azok, akik hallgatják, de azután eljön az ördög, és kiveszi az igét szívükből, nehogy higgyenek és üdvözüljenek. 13A kősziklára hullott magok azok, akik, amikor hallják, örömmel fogadják az igét, de nincs gyökerük; egy ideig hisznek, a kísértés idején azonban elpártolnak. 14A tövisek közé hullott magok azok, akik hallgatják, de az élet gondjai, gazdagsága és gyönyörűségei később elfojtják bennük az igét, és gyümölcsöt nem teremnek. 15Amelyik pedig jó földbe esett, azokat jelenti, akik tiszta és jó szívvel hallgatják az igét, megtartják, és gyümölcsöt hoznak állhatatosan.
Jézus
különleges jelentőséget tulajdonít ennek a példabeszédnek, mert arra mutat rá,
hogyan kell a tanítványoknak hallgatniuk az evangéliumot. Az evangéliumot
tulajdonképpen nem érthetjük meg, ha nincs, aki elmagyarázza. Még maguk a
példabeszédek is magyarázatra szorulnak. Nem azért, mert nem érthetők, hanem
mert ahhoz, hogy egészen mélyen leülepedjen bennünk az üzenetük és a szavakat
az élethez köthessük, szükség van Jézus lelkületére. Ami azonban elsőként
kitűnik a példabeszédből, az nem a hallgatóra, hanem a magvetőre vonatkozik,
aki különösen bőkezűen hinti a magot (az Isten Igéjét). Mindenhová vet belőle,
még az útra és a kövek közé is, és reméli, hogy a mag talál magának egy kis
darabka földet, ahol gyökeret ereszthet és növekedhet. Jézus, az első magvető
számára nincs olyan talaj, amely alkalmatlan lenne arra, hogy befogadja az
evangéliumot. A talaj pedig az emberi élet, vagy még inkább az emberi szív,
minden emberé, bármely kultúrához vagy csoporthoz tartozzék is az illető. Fogadják
bár olyan kemény szívek, mint a kő, vagy minden vetésnek ellenálló földek,
Jézus folytatja a magvetést abban a reményben, hogy előbb-utóbb lesz olyan rög,
amely befogadja a jó magot és termést hoz. A példabeszéd mindazonáltal nem
kívánja osztályozni az embereket aszerint, hogy az egyik rossz, a másik jó
talaj lenne. Persze lehetséges ez is, az is, de az egyén választásától függően.
Saját természetéből fakadóan senki sem jó vagy rossz. A szabadságnak van ebben
szerepe, amelyet minden ember ajándékul kapott. Egyedül rajta múlik, hogyan éli
meg. Gyakran mi magunk döntünk: egyszer jó föld leszünk, máskor pedig nem
annyira jó föld, megint máskor pedig egyáltalán nem vagyunk fogékonyak.
Életünket megvizsgálva felfedezhetjük, hogy időnként olyan a szívünk, mint a
köves talaj, máskor tövisekkel teli, megint máskor hagyjuk, hogy eluralkodjanak
rajtunk a gondjaink, és van, amikor jó talaj vagyunk. Az Úr ezzel a
példabeszéddel arra hív bennünket, hogy nyissuk meg a szívünket Isten Igéje
előtt és állhatatosan viseljük gondját. Ő ugyanis újra és újra kimegy kora
reggel, hogy elvesse szívünkbe az evangélium magját, mint ahogyan azzal az
emberrel történik, aki nap mint nap hallgatja a Szentírást. Azt kéri
valamennyiünktől, hogy váljunk mi is az evangéliumi jóság magvetőivé, hogy
sokfelé, a világ legtávolibb pontjain is befogadhassák, s megteremhesse a
szeretet és a béke gyümölcseit.
Előesti imádság
