Bölcs 2,12.17–20; Zsolt
53(54); Jak 3,16–4,3; Mk 9,30–37
Jézus és a tanítványok „útjukat
folytatva átvándoroltak Galileán”. Márk evangéliumának ezek a szavai bevezetnek
bennünket abba az utazásba, amelynek Jézus nekivág Galileából Jeruzsálem felé.
Az Úr és tanítványai vándorlása az élet útjának szimbóluma, a lelki növekedés
útjáé, valamint azé az úté is, amelyet minden liturgikus évben bejárunk az
Úrral vasárnapról vasárnapra. Út közben Jézus beszélget tanítványaival. Most
nem úgy áll előttük, mint mester, hanem mint barát, aki megnyitja a szívét
legközelebbi barátai előtt. Jézus nem magányos hős, szükségét érzi, hogy
megossza tanítványaival gondolatait, amelyek szívében feltorlódnak. Így szól
hozzájuk: „az Emberfiát az emberek kezére adják, megölik, de azután
feltámad”. Másodszor beszél nekik erről.
Először akkor szólt róla, amikor Péter megpróbálta őt lebeszélni az útról, és
ezért keserű szemrehányásban volt része. Jézus ismét szükségét érzi, hogy
megbeszélje velük ezt, nyilvánvalóan nyomasztja az aggodalom. Ugyanezt a
szorongást fogja átélni a Getszemáni kertben, amikor vérrel fog verítékezni. És
a tanítványok közül ismét senki sem érti meg Jézus szívét és gondolatait.
Valóban,
amikor hazaérnek, Jézus megkérdezi tőlük, hogy miről beszélgettek az úton. Ám
„ők hallgattak”, jegyzi meg az evangélista. A csend a szégyenkezés jele amiatt,
amiről beszélgettek. Ez jót tesz. A szégyenkezés az első lépés a megtérés felé,
hiszen abból a felismerésből fakad, hogy távol vagyunk Jézustól és az
evangéliumtól. A bűn a Jézustól elválasztó távolság, nem önmagában a rossz
cselekedet. És ha nem érzünk szégyent emiatt a távolság miatt, akkor van okunk
aggodalomra. Ha nincsen bennünk szégyenkezés, és elszunnyad a rossz
lelkiismeret, ténylegesen kizárjuk magunkat a megbocsátásból. Életünknek az a
valódi drámája, ha senki sem kérdezi meg tőlünk azt, amit Jézus kérdezett az
apostoloktól: „Miről beszélgettetek?” E nélkül a megszólítás nélkül magunkba és
szánalmas biztonságérzetünkbe maradunk bezárva. A vasárnap a megbocsátás napja,
hiszen újra odaléphetünk az Úrhoz, aki szól hozzánk, kérdést tesz fel nekünk és
megengedi, hogy ráébredjünk szegénységünkre és bűneinkre.
Az
evangélista így írja: „Leült, odahívta a tizenkettőt” és ismét elmagyarázta
nekik az evangéliumot. A jelenet szimbólum értékű, mintegy a keresztény
közösség ikonja. Mindegyikünknek, minden közösségnek szüksége van rá, hogy
gyakorta összegyűljön az evangélium körül, hogy meghallgassuk az Úr tanítását,
hagyjuk, hogy javítson minket, megtöltsük szívünket és értelmünket Jézus
érzéseivel és gondolataival. „Ha valaki
első akar lenni, legyen a legutolsó, mindenkinek a szolgája.” (Mk 9,35). Jézus
nem ellenzi, hogy a tanítványok az elsőségért versengjenek, de megfordítja az
értelmét: az az első, aki szolgál, nem pedig az, aki parancsol. És hogy ezt még
jobban megértsék, megölel egy gyermeket és odaállítja a tanítványok alkotta kör
közepébe: nem csupán fizikai értelemben lesz középpont, hanem a figyelemé, a
gondoskodásé, a szívé is. Ennek a gyermeknek kell a keresztény közösségek
gondoskodásának középpontjában állnia. És megmagyarázza ennek okát is: „Aki
befogad egy ilyen gyereket az én nevemben, engem fogad be.” A kicsinyekben, a
védtelenekben, a gyengékben, a szegényekben, a betegekben, azokban, akiket
elvet és kiszorít a társadalom, jelen van Jézus, sőt, maga a mennyei Atya.
Imádság az Úr napján.
