A Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepe, amelyen arra emlékezünk,
hogy Szent Ilona megtalálta Jézus keresztjét.
Szám 21,4–9; Zsolt 77; Fil 2,6–11; Jn 3,13–17
Az egyház ma arra emlékezik,
hogy Kr. u. 335. szeptember 14-én a hívők hatalmas tömege gyűlt össze
Jeruzsálemben a Szent Sír-bazilika felszentelésére, amelyet Konstantin császár
állíttatott helyre. Ebből az alkalomból a Szent Kereszt fájának megtalálásáról
is megemlékeztek. Azóta Jeruzsálemben minden évben megtartják ezt az ünnepet. A
miséző pap ma is magasba emeli a keresztet, és felmutatja a négy égtáj felé,
hogy ezzel fejezze ki az üdvösség egyetemességét. De hogyan lehet
felmagasztalni egy kínzóeszközt annyira, hogy még ünnepnapot is szenteljünk
neki? A Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepével az egyház ma éppen Jézus
mindnyájunk iránt érzett, kimondhatatlan szeretetét akarja felmagasztalni.
Ezért fontos, hogy hálát adjunk az Úrnak a keresztért. A mise elején, a
prefációban ezt énekeljük: „Nekünk a mi Urunk, Jézus Krisztus keresztjében kell
dicsekednünk, abban van üdvösségünk, életünk és feltámadásunk, az váltott meg
és szabadított meg minket.” Helyesen tesszük, ha magasztaljuk a keresztet, mert
ezen a fán győzetett le az önszeretet, és ezen arat végérvényesen diadalt a
mások iránti szeretet. A kereszt tehát az összegzése vagy még inkább a
csúcspontja Jézus irántunk érzett szeretetének. Pál apostol a Filippiekhez
írott levelének himnuszában azt írja: Jézus azzal kezdte meg a kereszthez
vezető útját, hogy „Ő mint Isten az Istennel való egyenlőséget nem
tartotta olyan dolognak, amelyhez föltétlenül ragaszkodnia kell”. Szeretetből
„kiüresítette magát”, és olyan lett, mint egy ember; szeretetből „megalázta
magát és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig”. Az Atya
meghatódott a Fiú határtalan szeretetétől, ezért „felmagasztalta, és olyan
nevet adott neki, amely fölötte van minden névnek”.
A
kereszt az a hely, ahol végső harcot vív egymással az élet és a halál, és ez történik
Jézus testében is. Jézus meghal, ez igaz, de a kereszten végérvényesen legyőzi
az önszeretetet. Az emberek a kereszt tövéből kiáltották Jézusnak: „Mentsd meg
magadat!” Jézus hordozza a bűn súlyát. Hogyan is menthetné meg most magát, ha
soha nem élt önmagának? Az általa hirdetett evangélium is éppen az
ellenkezőjéről beszél: „Az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak,
hanem hogy ő szolgáljon másoknak” (vö. Mt 20,28). Jézus elkerülhette volna a
halált. Elég lett volna, ha hallgat Péterre és a többi tanítványra, akik
próbálták lebeszélni arról, hogy Jeruzsálembe menjen, vagy elég lett volna
egyszerű alkut kötnie Pilátussal, aki ezt fel is ajánlotta neki. Jézus azonban
akkor megtagadta volna a saját evangéliumát, amely ellentétes a világ evangéliumával,
hiszen ez utóbbi folyton azt hajtogatja: „Mentsd meg magadat!” De Jézus
meghalt, és ezáltal megmentette a szeretetet. Végül is azt mondhatjuk, hogy ott
áll közöttünk valaki, aki másokat jobban szeret önmagánál, aki kész arra, hogy
életét egészen odaadja minden emberért. Pál apostol segít még mélyebben
elgondolkodnunk: „…noha az igazért is alig hal meg valaki, legföljebb jó
emberért vállalják a halált. Isten azonban azzal tesz tanúságot irántunk való
szeretetéről, hogy Krisztus meghalt értünk, amikor még bűnösök voltunk” (Róm
5,7–8).
A Szent Kereszt imája
