Jézus kereszthalálára emlékezünk
Iz 52,13–53,12; Zsolt 30 (31); Zsid
4,14–16; 5,7–9; Jn 18,1–19,42
A
nagypénteki liturgia elején a celebráló pap leborul a földre. Jel számunkra:
Jézusra mutat, aki az Olajfák hegyén halálfélelmében a földre borult. Hogyan is
maradhatnánk érzéketlenek ez előtt a hatalmas szeretet előtt, mely még a halált
is vállalja, csak hogy ne hagyjon minket magunkra? „A mi betegségeinket
viselte, és a mi fájdalmaink nehezedtek rá… a mi bűneinkért szúrták át, a mi
gonoszságainkért törték össze… Mi mindnyájan, mint a juhok, tévelyegtünk, ki-ki
a maga útjára tért, és az Úr mégis az ő vállára rakta mindnyájunk gonoszságát.”
Jézus a bárány, aki magára vette a világ bűneit; aki harcba szállt a gonosz
ellen, annak az árán is, hogy az életébe kerül. Jézus nem akar meghalni:
„Atyám, ha akarod, kerüljön el ez a kehely! De ne az én akaratom teljesüljön,
hanem a tied!” (Lk 22,42) És Jézus jól tudja, mi Isten akarata: „Atyámnak az az
akarata, hogy mindenki, aki látja a Fiút, és hisz benne, örökké éljen, s
feltámasszam az utolsó napon” (Jn 6,40). Isten akarata az, hogy ne nyeljen el
minket a gonosz, ne ragadjon magához a halál. Jézus nem kerüli el a halált:
magára veszi, hogy ne minket roppantson össze. Nem akar elveszíteni senkit
közülünk. Ma sem. János evangéliuma a szenvedéstörténetet az Olajfák hegyétől
kezdi. Jézusnak az őrséghez szóló szavai jól kifejezik szándékát, hogy senki ne
vesszen el övéi közül. Amikor jönnek az őrök, Jézus megy elébük. „Kit
kerestek?” Mikor pedig azt válaszolják: „A názáreti Jézust”, így felel: „…ha
engem kerestek, ezeket engedjétek el.” Nem akarja, hogy bántsák az övéit.
Ellenkezőleg, meg akarja menteni őket, távol akar tartani tőlük minden rosszat.
Egész életét azzal töltötte, hogy összegyűjtse azokat, akik szétszóródtak,
meggyógyítsa a betegeket, hirdesse a béke, az erőszakmentesség országát. Éppen
ez a munkálkodása lesz az oka halálának.
Nagyheti imádság
