Április 9., nagycsütörtök – az utolsó vacsora liturgiája

Emlékezzünk Máriára, aki Kleofás felesége volt, és a többi asszonnyal együtt ott állt az Úr keresztje alatt; imádkozzunk minden asszonyért, aki bátran, nehézségek árán követi az Urat a világ minden táján; emlékezzünk Dietrich Bonhoefferre, akit 1945-ben a flossenbürgi táborban öltek meg a nácik

Kiv 12,1–8.11–14; Zsolt 116 (115); 1Kor 11,23–26; Jn 13,1–15

Az Egyház ma Jézusnak a tanítványokkal elköltött utolsó vacsorájára emlékezik. Amint leültek, azt mondta nekik: „Vágyva vágytam rá, hogy ezt a húsvéti vacsorát elköltsem veletek, mielőtt szenvedek.” Szükségét érzi annak, hogy szenvedése előtt a barátaival legyen. El akarja mondani nekik, mennyire szereti őket, és át akarta adni nekik a világ megváltoztatásának küldetését, amit az Atya őrá bízott. Rájuk bízza a két szentséget: a kenyér és bor szentségét és a lábmosás szentségét. A nagycsütörtöki liturgiában szóról szóra megismételjük, amit Jézus        tett azon a csütörtökön. Meg kell ismételnünk ezeket a gesztusokat, hogy még jobban megértsük és tovább tudjuk adni minden embernek.
A Korintusiaknak írt levélben Pál apostol elbeszéli az Eucharisztia alapítását. Miután Jézus leült az asztalhoz a tizenkettővel, fogta a kenyeret, szétosztotta közöttük, és azt mondta: „Ez az én testem értetek.” Ugyanezt tette a borral tett kehellyel: „Ez a kehely az új szövetség az én véremben.” Ahogyan minden szent liturgiában is elmondjuk. Az a kenyér nem egyszerűen kenyér, hanem a megtört kenyér, vagyis maga Jézus, aki megtöreti magát másokért, hogy senki ne maradjon táplálék nélkül. És nemcsak azt mondja, „ez az én vérem”, hanem azt is, „ez a vér értetek kiontatik”. Igen, Jézus egész életét a mi üdvösségünkért ontja ki, vére egyetlen cseppjét sem tartja meg magának. A megszentelt ostyában és borban Jézus ezért úgy van jelen, mint a test, amely megtöretik és a vér, amely kiontatik. Azt kéri a tanítványoktól, hogy táplálkozzanak vele, és hozzáteszi: „Ezt tegyétek az én emlékezetemre.” Az Egyház olyan nép, amely a Mester példája nyomán megtöretik a mások iránti szeretetből, és amely vérét ontja azért, hogy az evangélium mindenkihez eljusson.
János evangéliuma egy másik jelről is beszél, amit Jézus adott az utolsó vacsorán, miután megalapította az Eucharisztiát. Egyszer csak feláll, és mosni kezdi a tanítványok lábát. Jézus, aki „Mester és Úr”, szolgává lett, és úrrá tette a tanítványokat. Jézusnak ez az utolsó tanítása, amit még életében elmond: „… nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Példát adtam, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg.” A ma esti szent liturgiában a lábmosás csak egy jel, mutatja az utat, melyen járnunk kell: meg kell mosnunk egymás lábát. A nagycsütörtök megtanít minket arra, hogyan éljünk, és hol kezdjük az életet: az evangélium szerinti élet az, ha lehajolunk testvéreinkhez, kezdve a leggyengébbeken. Olyan út ez, mely a mennyből jön, mégis a legemberibb út, amire csak vágyhatunk.
Nagyheti imádság