ApCsel 2,42–47; Zsolt 117 (116); 1Pt
1,3–9; Jn 20,19–31
Az
ezen a napon hirdetett evangélium a húsvéti eseményekből kiindulva tagolja a
hívő emberek számára az időt: a tanítványok életének ritmusát a húsvét adja.
Így volt ez kezdettől fogva. A feltámadt Jézus húsvét napján megjelent a
tanítványoknak, azután nyolc nappal később ismét megjelent közöttük. Vagyis a
következő vasárnapon. Két évezred óta szakadatlanul így van ez, Jézus
tanítványai ma is vasárnapról vasárnapra összegyűlnek a föld minden részén,
hogy megélhessék az Úrral való találkozást.
Az
apostolok az utolsó vacsora termében húzták meg magukat, zárt ajtók mögött,
mert féltek. Féltek attól, hogy elveszíthetik az életüket, a nyugalmukat vagy
még azt a keveset is, ami Jézus halála után maradt nekik. De az Úr még azon a
napon megnyitotta szívüket és legyőzte hitetlenségüket. Jézus láttán – írja az
evangélista – a tanítványok elteltek örömmel és a Szentlélekkel. Mélyen
átalakultak, mintha új és ellenállhatatlan belső energia támadt volna bennük.
Már nem olyanok voltak, mint azelőtt. Rögtön el is mondták Tamásnak, amikor az
visszatért: „Láttuk az Urat!” Tamás azonban nem akarta elhinni szavaikat:
„Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát, és ujjamat a szegek helyére nem
teszem, és kezemet az oldalára nem helyezem, én nem hiszem!” Olyan ember
hitvallása ez, aki nem gonosz, sőt, nagylelkű. De csak az létezik számára, amit
lát, érint. Sok ember hitvallása ez, akik nem is annyira racionalisták, mint
inkább énközpontúak. Azoké, akik szűk látóhatáruk, saját érzéseik rabságában
élnek, csak azt hiszik el, ami látható és tapintható. Nem hisznek abban, amit
nem tudnak megfogni, ami messze van tőlük és érdekeiktől. Ezért Tamás hitvallása
gyakran a miénk is.
Ám
nyolc nappal húsvét után Jézus visszatér tanítványai közé. Ezúttal ott van
Tamás is. Hozzátehetnénk: itt vagyunk mi is. Jézus pedig, miután újra békéjével
köszöntötte őket, odahívja Tamást, hogy érintse meg sebeit. Valójában Jézus az,
aki megérinti a hitetlen tanítvány szívét, amikor nevén szólítja, és biztatja:
„Ne légy hitetlen, hanem hívő.” Ezek a szeretetteljes, gyengéden dorgáló szavak
térdre kényszerítik Tamást. Nincs már szüksége rá, hogy megérintse Jézust, mert
az evangélium érintette meg az ő szívét. Persze, látta az Urat, aki még magán
viselte a sebeket. Talán éppen a megsebzett test látványa volt az az eszköz,
amelyen keresztül az Úr szavai eljutottak Tamás szívéig. „Tedd ide ujjadat és
nézd a kezeimet; nyújtsd ki kezedet, és tedd az oldalamra” – mondja Jézus
Tamásnak. Bizony, ha találkozni akarunk a föltámadt Úrral, oda kell tennünk a
kezünket a sok sebzett, beteg és legyengült testre, mellyel találkozunk. A
hitetlenségünkön és a világ hitetlenségén aratott győzelem éppen itt kezdődik:
meghallgatjuk a húsvét evangéliumát és megérintjük a sebeket Jézus testén, mert
ez a test még mindig tele van a közelünkben és tőlünk távol élő sok-sok ember
sebével. Ebből fakad a húsvét öröme. Péter apostol emlékeztet minket: „Akit
noha nem láttatok, mégis szerettek; bár most sem látjátok, mégis hisztek benne.
De mivel hisztek, ujjonghattok a megdicsőültek kimondhatatlan örömével.” (1Pt 1,8)
Húsvéti imádság
