ApCsel 2,36–41 – A szív megtérése építi
az új közösséget
„Tudja
meg hát Izrael egész háza teljes bizonyossággal, hogy az Isten azt a Jézust,
akit ti keresztre feszítettetek, Úrrá és Krisztussá tette.” Ez Péter egyik első
kijelentése a tömeg előtt, amely pünkösd után összegyűlt az utolsó vacsora
terménél. Ezek a szavak mindent átjárnak, mint a lángnyelvek, melyek leszálltak
az apostolok fejére; szíven találják azokat, akik hallgatják – ahogyan az
Apostolok cselekedetei megjegyzi. Ez a cél, amit ki kell tűznie maga elé az
igehirdetésnek, minden igehirdetésnek: eljutni azok szívéig, akik hallgatják,
szíven találni őket, vagyis kérdést szegezni nekik, megrendíteni, helyreigazítani,
nyugtalanítani őket. Pál apostol később azt mondja majd, hogy Isten szava
hasonlít egy kétélű kardhoz, amely behatol a szív legmélyére. A szíven talált
hallgatóság az utolsó vacsora terme előtt azonnal kérdést tesz föl Péternek,
mely egyszerű, de alapvető fontosságú: „Mit tegyünk hát?” Az apostol válasza
ugyanilyen világos: higgyetek az evangéliumban, és meneküljetek meg ebből a
romlott nemzedékből. Az apostol nem a megszokott, beletörődött ítéleteket
sorolja a jelen korról, esetleg az elmúlt szép időket visszasírva. És nem is a
katekizmus valami elvont formuláját idézi. Az evangéliumot kínálja mint erőt a
szív megváltozásához. Az evangélium ugyanis olyan, mint a szeretet kovásza,
mely átalakítja a társadalmat; mint egy energia, mely megváltoztatja a szíveket
és új testvériséget teremt az emberek között. A világ megváltoztatása azzal
kezdődik, hogy megváltozik a szívünk.
Húsvéti imádság
