Szent Szaniszlónak (†1079), Krakkó
vértanú püspökének emléknapja: védelmezte a szegényeket, az emberi méltóságot,
az Egyház és az evangélium szabadságát
Lukács 23,50–56 – Jézus temetése
Volt
egy derék és igaz férfi, aki nem értett egyet a nagytanács döntésével, hogy
Jézust megöljék. Arimateai József volt a neve. Elhívták a délelőtti
tanácskozásra, amely során Jézust elítélték és halálra adták, de ő nagy
bátorsággal nem csatlakozott a döntéshez. Jézus története végén tehát színre
lép egy másik József. Az első Heródestől mentette meg Jézust, a második leveszi
a keresztről, gyolcsba göngyöli, és egy új sírba helyezi. Csatlakoznak hozzá az
asszonyok is, akik követték Jézust. A sír, a világ fájdalma, a halál, a
tanítványok álmossága, a szenvedés láttán nem marad más, mint hinni Jézus
szavaiban, aki az Atyára bízta magát. Lukács ezt írja: „A készület napja volt,
a szombat már beállóban.” Talán nem csak a szombat, az ünnep fényei derengtek
föl akkor, hanem egy új óra, egy új nap világossága annak az embernek és a
világnak. Aki nem azonosul azzal a döntéssel, hogy meggyilkolják és eltapossák
az embert, az a tömérdek fájdalom láttán ne csak sírjon, hanem higgyen,
imádkozzon, reménykedjen egy új nap eljövetelében, s adja oda, amije van, még
ha csak az irgalmasság egy vászondarabja is az, vagy egy sír a temetéshez. Az
Egyháznak a Szentírás ide vonatkozó szakaszaira épülő hagyománya szerint Jézus
ezen a napon „alászállt a poklokra”, a halottak országába, hogy Ádámon és Éván
kezdve kivezesse onnan a halottakat, és magával vigye őket a paradicsomba. Ezt
ábrázolja az ortodox tradícióban tisztelt húsvéti ikon. Innen indul a
feltámadás, Jézus alászáll a poklokra, e világ poklaira, hogy kiragadja a halál
markából azokat, akiket a gonosz erőszak megsebzett és legyőzött. A Feltámadott
magával akarja vinni őket a mennybe. Hozzájuk és sok más emberhez is így szól
Jézus, ma is: „Még ma velem leszel a paradicsomban.”
Nagyheti imádság
