Április 27., hétfő

Izraelben a soá, a holokauszt emléknapja, amikor arra emlékeznek, hogy a nácik a II. világháborúban a zsidók ellen népirtást követtek el

ApCsel 6,8–15 – István letartóztatása

Imádság a szegényekért 

⁸István pedig, telve kegyelemmel és erővel, csodákat és nagy jeleket művelt a nép között. ⁹Felléptek azonban néhányan abból a zsinagógából, amelyet a libertinusokról, a cireneiekről, az alexandriaiakról neveztek el, és azokról, akik Kilíkiából és Ázsiából valók, s vitatkoztak Istvánnal. ¹⁰Nem tudtak azonban ellenállni a bölcsességnek és a Léleknek, amely által szólt. ¹¹Erre férfiakat küldtek ki alattomban, akik azt mondták: »Hallottuk őt, amint káromló szavakat mondott Mózesre és Istenre.« ¹²Ily módon felizgatták a népet, a véneket és az írástudókat, akik azután összecsődülve megragadták őt és a főtanács elé vitték. ¹³Sőt, hamis tanúkat is állítottak, hogy mondják azt: »Ez az ember minduntalan a szent hely és a törvény ellen beszél. ¹⁴Hallottuk ugyanis őt, amikor azt mondta, hogy ez a Názáreti Jézus lerontja majd ezt a helyet, s megmásítja a hagyományokat, amelyeket Mózes hagyott ránk.«
¹⁵Akik a főtanácsban ültek, mind őt nézték, s olyannak látták az arcát, mint egy angyalét.

István volt az első a hét diakónus közül, akit a görögül beszélő zsidók közül választottak. Tanúságtétele miatt rögtön ismertté vált: „nagy csodákat és jeleket művelt a nép körében” – írja Lukács. Ez azt jelenti, hogy a hét diakónus feladata a közösségben nem merült ki „az asztal szolgálatában”. Világossá válik ebből, hogy a hívő embert arra hívja az Úr, hogy két asztalnál szolgáljon: a szegények asztalánál és Isten szavának és az Eucharisztiának az asztalánál. Nem kizárólagosan szakosodik a hívő ember valamelyikre, hanem minden kereszténynek szolgálnia kell mindkét asztalnál. Úgy is mondhatnánk, hogy ez a misszió két leginkább hatékony útja. Lukács érzékelteti ezt velünk, amikor hangsúlyozza, hogy István a nép körében tevékenykedett. A főtanács tagjai maguk is elámultak István missziós tevékenységén: „A főtanács tagjai mind őt figyelték, és olyannak találták arcát, mintha angyalé volna.” Ezen az oly fontos tanácskozáson István arca Mózesét idézte föl, akinek küldetését olyan ragyogás övezte, hogy Izrael fiai nem bírták ráemelni tekintetüket, mert arca akkora fényt sugárzott (Kiv 34,29–30). István valóban Isten szeretetének tanúja volt, angyal, akit az Úr küldött, hogy vigasztaljon és segítsen másokat. Ilyennek kellene lennie minden tanítványnak.

Imádság a szegényekért