Április 3., péntek

Jer 20,10–13 – A láncokban sínylődő próféta imádsága

10Mert hallottam sokak rágalmát,
rettenetet mindenfelől:
»Jelentsétek! Jelentsük fel őt!«
Akik barátságban voltak velem,
mind bukásomat lesik:
»Hátha rá lehet szedni, legyőzhetjük,
és bosszút állhatunk rajta!«

11De az Úr velem van, mint hatalmas hős,
ezért üldözőim elbuknak, és nem győznek;
nagyon megszégyenülnek, mert nem járnak sikerrel,
örök gyalázatuk nem megy feledésbe.

12Seregek Ura, aki megvizsgálod az igazat,
aki látod a veséket és a szívet,
hadd lássam bosszúdat rajtuk,
mert eléd tártam ügyemet!

13Énekeljetek az Úrnak,
dicsérjétek az Urat,
mert megmentette a szegény lelkét
a gonosztevők kezéből!

Ez a szakasz Jeremiás vallomásainak legutolsó, legdrámaibb részéből való. A szöveg olyan imádság jegyeit viseli magán, amit azután mond a próféta, hogy megverték és egy éjszakára kalodába zárták. Jeremiás arról a konfliktusról beszél, amit prófétai küldetése és az azzal szembeni ellenállás okoz; úgy érzi, nem értik őt, teljesen magára hagyták, körös-körül csak ellenségeket lát, és már egykori barátai is csak az elbukását várják, mintha ezen akarnának örvendeni. Az őt körülvevő szembenállás ellenére Jeremiás nem engedi, hogy erőt vegyen rajta a csüggedés, és még erősebben az Úrba veti bizalmát: „De az Úr, mint hős harcos, mellettem áll. Ellenfeleim meginognak, s nem bírnak velem, szégyent vallanak, és elbuknak.” A nehézségek hatására sem zárkózik magába, nem forral bosszút, nem táplál magában dühöt. Megmarad ugyanakkor benne a felháborodás Izrael keményszívűsége miatt, ám ez csak megerősíti őt a prófétai küldetésben. Tudja, hogy az Úr mellette áll. Imádságának nézőpontja még ószövetségi, bosszút kér ellenségeire. Evangéliumi perspektívában ez már a megbocsátás imádsága lesz, hogy érje el őket is Isten irgalma, és változtassák meg életüket.

A Szent Kereszt imádsága