Április 12., húsvétvasárnap



ApCsel 10,34.37–43; Zsolt 118 (117); Kol 3,1–4 (1 Kor 5,6–8); Jn 20,1–9


A húsvét evangéliuma azzal kezdődik, hogy egy asszony, Mária Magdolna kora reggel, amikor „még sötét volt”, elment a sírhoz. Sötét volt kint, de még inkább sötét volt ennek az asszonynak a szívében. Amint a sírhoz ér, látja, hogy a bejárathoz tett követ, amely nehéz volt, mint a halál és az elszakadás, elmozdították. Rögtön Péterhez és Jánoshoz fut: „Elvitték az Urat a sírból!” Még holtában sem akarják eltűrni – gondolja. És szomorúan hozzáfűzi: „Nem tudjuk, hová tették.” Mária szomorú az Úr elvesztése miatt, még ha csak a testéről van is szó: szomorúsága a mi ridegségünk arculcsapása, hiszen mi még az élő Jézusról is gyakran megfeledkezünk. Ez az asszony ma megtanítja nekünk, hogy csak úgy találkozhatunk a feltámadt Úrral, ha az ő érzéseit tápláljuk szívünkben.
Elkeseredettsége mozdítja meg Pétert és a másik tanítványt, akit Jézus szeretett, hogy a sírhoz fussanak. Miután együtt kezdték követni az Urat, még ha csak távolról is, a szenvedés idején (Jn 18,15–16), most mindketten futni kezdenek, hogy ne maradjanak távol tőle. Ez a futás jól kifejezi azt a buzgalmat, amivel minden tanítványnak, minden közösségnek keresnie kellene az Urat. Nekünk is újra futnunk kellene. Járásunk túl lassúvá vált, talán elnehezült az önszeretettől, a félelemtől, hogy elcsúszunk, vagy elveszítünk valamit. Meg kell próbálni újra futni, elhagyni az utolsó vacsora bezárt termét, és elindulni az Úr felé. Elsőként a szeretett tanítvány ért a sírhoz: a szeretet gyorsabbá tesz. De Péter lassúbb léptei is elviszik az apostolt a sír küszöbéhez, és mindketten belépnek. Péter lép be elsőként, és tökéletes rendet talál: a gyolcsok a helyükön, mintha Jézus teste eltűnt volna belőlük, a kendő pedig külön, összehajtva. Sem rongálás, sem rablás nem történt: Jézus maga szabadult meg. Nem volt rá szüksége, hogy megoldják kötelékeit, mint Lázárnak. A másik tanítvány is belépett, és ugyanazt a jelenetet látta. „Látott és hitt” – jegyzi meg az evangélista. A feltámadás jeleivel találkoztak, és engedték, hogy az megérintse szívüket.
Addig ugyanis – folytatja az evangélista – „nem értették még az Írást, amely szerint fel kellett támadnia a halálból”. Ha nem érjük meg a húsvétot, beletörődünk a rosszba. A húsvét eljött, a nehéz követ elhengerítették, és a sír megnyílt. Az Úr legyőzte a halált, és örökké él. A feltámadt Jézus a szívekbe helyezi a Szentlélek erejét, ami megújít. Azt írja Pál apostol: „Hiszen meghaltatok, és életetek Krisztussal el van rejtve az Istenben” (Kol 3,3). Életünk, a feltámadt Jézus életébe fonódott élet a halál és a gonosz fölött aratott győzelmének részese lesz. A Feltámadottal együtt beléphetünk a világba, és elmozdíthatjuk a nehéz köveket, melyek sokak életét összetörik. És a feltámadott bevonja a feltámadás misztériumába az embereket és az egész teremtett világot. A húsvétból új ég és új föld születik meg, ahol nem lesz többé sem gyász, sem könny, sem halál, sem szomorúság, mert Isten lesz minden mindenben.
Húsvéti imádság