ApCsel
2,14.22–33; Zsolt 16 (15); 1Pt 1,17–21; Lk 24,13–35
Az
evangélium húsvét napjához vezet vissza minket, ahogyan a szent liturgián
egyébként minden vasárnap újra átéljük az Úr halálát és feltámadását. Könnyen
megfeledkezünk életünk nagy kincséről, a változást hozó kincsről, ami a húsvét.
Mi is ott vagyunk, a világ számos része ott van abban a két tanítványban, akik
elmennek Jeruzsálemből, hogy visszatérjenek falujukba, megszokott életükbe.
Hányszor lesz úrrá rajtunk is az arcukon tükröződő szomorúság!
De
íme, ekkor közeledik a keresztre feszített Úr, és odaáll a két tanítvány mellé.
Jézus az, aki ismét a tanítványok után megy, ahogyan mindig is tette, mint az
elveszett báránnyal. Nem ismerik föl, de ő elkezd beszélni hozzájuk. Megkérdezi
tőlük, miért olyan szomorúak, levertek. „Te vagy az egyetlen idegen
Jeruzsálemben – felelik –, aki nem tudod, mi történt ott ezekben a napokban?”
Idegen – mondja Kleofás, mintha a kívülállóságát akarná hangsúlyozni: idegen
tőlük és távol áll az élettől. A paradoxon az, hogy éppen ő, az idegen az,
akiről beszélnek. Nem félnek elmondani neki elkeseredettségük okát: „Mi azt
reméltük, hogy ő fogja megváltani Izraelt. S már harmadnapja annak, hogy ezek
történtek.” A szomorúság pontosan ez, a remény hiánya, a beletörődés, ami úrrá
lesz az ember gondolatain. Jézus ekkor szemükre hányja hitetlenségüket: „…oktalanok
és késedelmes szívűek arra, hogy elhiggyétek mindazt, amit a próféták mondtak!”
S elkezdi magyarázni nekik az Írásokat. Majdnem az egész napot azzal tölti,
hogy elmagyarázza ennek a két tanítványnak az Írásokból mindazt, ami a Messiásra
vonatkozott. A keresztény élet alapvető tapasztalata ez: Isten szavának
folyamatos hallgatása.
Az
út vége felé egyszerű fohász tör fel a szívükből: „Maradj velünk.” A tanítvány,
aki hallgatja Isten szavát, érzi, ahogy fölmelegszik a szíve, és késztetést
érez rá, hogy imádsággal forduljon az Úrhoz. És Jézus meghallgatja azt az
embert, aki hittel imádkozik hozzá, akkor is, ha ez a hit kicsiny és még tele
van bizonytalansággal. A két tanítvány nem ismerte még fel, de a kérés
megindítja Isten szívét. Jézus meghallgatja őket, és betér velük a házba.
Mintha ő maga készítené a vacsorát, ahogyan minden vasárnapi szent liturgiában.
Nem mi készítjük el az asztalt, az Úr maga veszi a kenyeret, megtöri, és veszi
a kelyhet, és fölkínálja a két tanítványnak, mindannyiunknak. És ebben a
pillanatban kinyílik a két tanítvány szeme, és felismerik őt. Csak Jézus tudta
így megtörni a kenyeret, és kiönteni a bort: a nem önmagáért, hanem másokért
eltöltött élet jele ez. Abban a gesztusban megjelent, aki nem azért jött, hogy
szolgálják, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja sokak megváltásáért. A szent
liturgia minden idők tanítványainak Emmausza, a feltámadt Jézussal való
találkozásunk helye és ideje. Ekkor a két tanítvány ugyanazt a sietséget
érezte, mint az asszonyok, akik kora reggel találkoztak a Feltámadottal. A két
tanítvány is sürgetést érzett rá, hogy továbbadja a húsvét hírét a
testvéreinek. Az Úr minden vasárnap nekünk ajándékozza húsvétját, hogy egész
világunk húsvétjává váljon.
Imádság az Úr napján
