Az
evangélium visszavisz bennünket Jézus és a tanítványok utolsó vacsorájára.
Jézus elhagyni készült őket, és azt akarta, hogy a tanítványok valóban
megértsék, milyen igényeket támaszt az evangélium: nem elegendők a szavak,
konkrét gesztusokra van szükség, és ő az, aki elsőként példát mutat erről.
Látta, ahogy elszomorodnak, amikor ezt mondta nekik: „Már csak kis ideig vagyok
veletek” (Jn 13,33). De hogyisne lettek volna szomorúak? Elmegy az, akiért
mindent elhagytak: házukat, földjüket, szeretteiket, munkájukat. Jézus próbálta
megnyugtatni őket: „Ne legyen nyugtalan a szívetek! Higgyetek az Istenben, és bennem
is higgyetek.” Máskor is mondta már nekik: „Aki hisz bennem, nem bennem hisz,
hanem abban, aki küldött engem” (Jn 12,44). Ezekkel a szavakkal ismét
megerősítette, hogy aki Isten mellett dönt, mellette dönt.
Ő
az, aki a leginkább nem akar elszakadni tőlük, s ezt mindjárt értésükre is
adta: „Atyám házában sok hely van (…) Ha aztán elmegyek, és helyet készítek
nektek, újra eljövök, és magammal viszlek benneteket, hogy ti is ott legyetek,
ahol én vagyok.” Jézus az Atya házáról beszél. Ezúttal nem a templomra gondol
(Jn 2,16), hanem Isten országára, ahol „színről színre” látjuk majd Istent.
Sőt, Jézus azt is hozzáteszi, hogy ők már ismerik az odavezető utat. E szavak
hallatán Tamás megkérdezi: „Nem tudjuk, hova mégy, hát hogy ismerhetnénk az
utat?” „Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet – válaszolja Jézus. – Senki sem
juthat el az Atyához, csak általam.” Ekkor Fülöp közbeszól: „Mutasd meg nekünk
az Atyát, s az elég lesz nekünk.” Jézus szomorú szemrehányással szólal meg
újra: „Már oly régóta veletek vagyok (…) és nem ismersz, Fülöp? Aki engem
látott, az Atyát is látta.” Az evangélium és a keresztény hit lényegét érintjük
meg itt. S talán minden vallásos keresés lényegét. Hol keressük Istent? Hol
találkozhatunk vele? Első levelében ezt mondja János: „Istent soha nem látta
senki” (1Jn 4,12), Jézus az, aki kinyilatkoztatta nekünk. Ha látni akarjuk
Isten arcát, nézzük Jézusét; ha meg akarjuk ismerni Isten gondolatait, ismerjük
meg Jézus gondolatait, az evangéliumból; ha meg akarjuk érteni Isten akaratát,
értsük meg, mi Jézus akarata. Egyszóval, a keresztényeknek nincs más képük
Istenről, mint Jézus képe.
Olyan
Isten arcát látjuk, aki hatalmas, annyira, hogy meggyógyítja a betegeket; de
egy gyermek arcát is, akinek, alighogy megszületett, menekülnie kell, hogy
elkerülje a halált; olyan Isten, aki föltámaszt a halálból, de részvétre indul,
és megsiratja elhunyt barátját. Irgalommal teli Isten, aki a mi útjainkat
járja, nem azért, hogy elítéljen és megbüntessen, hanem hogy meggyógyítson,
megvigasztaljon és felkaroljon, támasza és segítője legyen mindenkinek, aki
rászorul. „Aki hisz bennem, ugyanazokat a tetteket viszi végbe, amelyeket én
végbevittem, sőt még nagyobbakat is végbevisz” – ez a terve mindenkori
tanítványaival, velünk is. Hogy mi is úgy szeressünk, ahogy ő szeretett, és
folytassuk munkáját, ahogy ő tevékenykedett. A világnak ilyen Egyházra, a
városainknak ilyen tanítványokra van szüksége. Ezt a feladatot bízza ma ránk is
Jézus.
Imádság az Úr napján
