Néri Szent Fülöpre (1515–1595), Róma
apostolára emlékezünk
ApCsel 20,17–27 – Búcsú Efezus véneitől
17Milétoszból beüzent tehát Efezusba, és hívatta az egyház presbitereit.
18Amikor
azok odaértek és együtt voltak, így szólt hozzájuk: »Tudjátok, hogy
Ázsiába jövetelem első napjától fogva hogyan voltam veletek az egész idő
alatt.
19Szolgáltam az Úrnak teljes alázatossággal, könnyhullatás és megpróbáltatások között, amelyek a zsidók cselszövései miatt értek.
20Semmi hasznosat el nem hagytam, mindent hirdettem nektek, tanítottalak titeket nyilvánosan és házanként.
21Tanúságot
tettem mind a zsidók, mind a pogányok előtt az Istenhez való
megtérésről és a Jézus Krisztusba, a mi Urunkba vetett hitről.
22És most íme, lélekben megkötözve elmegyek Jeruzsálembe, és nem tudom, mi minden vár ott rám.
23Csak azt tudom, amit a Szentlélek minden városban értésemre ad, hogy bilincsek és szorongatások várnak rám Jeruzsálemben.
24De
nem félek ezektől. Az életemet sem tartom értékesebbnek, mint magamat,
csak elvégezhessem pályafutásomat, az ige szolgálatát, amelyet az Úr
Jézustól kaptam, hogy tanúságot tegyek Isten kegyelmének evangéliumáról.
25Azt is tudom már, hogy közületek, akik között jártam, s akiknek hirdettem Isten országát, többé senki sem fogja látni arcomat.
26Azért szentül állítom ma nektek, hogy nem szárad rajtam senkinek a vére sem.
27Mert nem vonakodtam attól, hogy hirdessem nektek Isten maradéktalan akaratát.
Milétuszi
partra szállása után az apostol magához kéreti az efezusi közösség „véneit”,
hogy csatlakozzanak hozzá. Az apostol el akar búcsúzni tőlük, „lelkipásztori
végrendeletet” akar hagyni, hiszen ők lesznek a közösség vezetői. Azzal kezdi,
hogy fölidézi saját tanúságtételét: „Tudjátok, hogy (…) minden időmet köztetek
töltöttem.” Az apostol tisztában van vele, hogy ezeknek az öregeknek mindig
példaképnek kell lennie az egész nyáj előtt. Úgy mutatkozik meg előttük, mint a
pásztor példája, emlékezteti őket, három éven át hogyan élte meg szolgálatát
Efezusban. Egy szóban foglalja össze, mit jelent pásztornak lenni: a pásztor
szolga. Ezt mondja az időseknek: „Szolgáltam az Úrnak, teljes alázatosságban,
mindenfelől szorongattatva…” Pál úgy éli meg tevékenységét, mint az Úrnak tett szolgálatot.
Ezt az utat mutatta nekünk Jézus, az evangélium hirdetésének is ez az útja. A
szelídség ugyanis megnyitja az emberek szívét, készségessé teszi őket rá, hogy
meghallgassák az evangéliumot, és találkozzanak Istennel. Pál elmondja az
efezusi presbitereknek, hogy nem saját szeszélyétől hajtva megy Jeruzsálembe,
hanem a Szentlélek hívására. Nem tudja, mi fog történni, de tudatában van, hogy
az Úr szolgálata szembenállást vált ki, és próbatételekkel jár: a
„megpróbáltatás” szót használja, és utal a halálra is. A vértanúság nagyon
fontos az evangéliumban. Albert Schweitzer, a múlt század ismert protestáns bibliakutatója,
aki Afrikában élt egy lepratelepen, így írt: „Újra képesnek kell lennünk azt a
hősiességet érezni magunkban, ami Jézusban volt… Kereszténységünk és a világról
alkotott felfogásunk csak így talál rá a hősiességre, amely éltetni fogja.”
Vértanúnak lenni annyit jelent – mondta Romero érsek –, hogy az életünket adjuk
az Úrért és másokért, nem számít, hogy vérrel vagy más módon. Ami számít, hogy
teljesen odaadjuk magunkat az evangélium hirdetéséért.
Imádság az Úr anyjával, Máriával
