Canterburyi Szent Anzelm (1033–1109) emléknapja: bencés szerzetes, Canterbury püspöke, aki az Egyház iránti szeretetből viselte a száműzetést.
Jn 6,35–40 – Aki hisz, örökké él
„Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön, többé nem éhezik, s aki bennem hisz, nem szomjazik soha.” Végre beteljesült az Úr ígérete. Jézus az emberek szíve mélyén rejlő, üdvösség iránti éhséget is kielégítette: az éhséget az élet értelme után, egy olyan élet után, ami nem zárul le a halállal, és az örök boldogságba vezet. Jézus volt a mennyből jövő válasz, és mindenki befogadhatta, mindenkié lehetett. Keserűen állapítja meg, hogy sokan vannak, akik bár látják a csodajeleket, amiket véghez vitt, mégsem fogadják be szavait. Pedig ő kész mindenkit befogadni: „aki hozzám jön, nem taszítom el.” Aki csak közeledett Jézushoz, befogadásra lelt. Elég volt zörgetni, és megérkezett a válasz. Nem mondta talán már az őt követő tömegnek is, „Gyertek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok, s akik terhet hordoztok – én megkönnyítlek titeket”? Egyébként pedig éppen ezért szállt alá a mennyből, hogy betöltse az Atya akaratát, aki küldte. Az Atya akarata világos volt: senki ne vesszen el a rábízottak közül. Az Úr Jézus folyamatosan azon fáradozik, hogy mindenkit megmentsen, ne vesszen el senki. Ez az egyetlen igazi lelkipásztori programja, mely nyilvánvalóvá, világossá válik az elveszett bárányról szóló példabeszédben. Nemcsak azt akarja elmondani, hogy szenvedélyesen szereti minden egyes bárányát, hanem azt is, hogy egyetlen elveszett bárány megmentéséért sem riad vissza a veszélyektől, a viszontagságos utaktól. Jézus mindig ezért fáradozott. És azt akarja, hogy az Egyház és a tanítványok is ezen fáradozzanak.
Imádság a szentekkel
