Jn 6,30–35 – Atyám igazi kenyeret ad nektek
„Mit tegyünk, hogy Istennek tetsző dolgot vigyünk végbe?” Jézus szemrehányást tett a tömegnek, amiért csak saját jólétüket keresik. Kérdésükre pedig azt mondja, egy dologra van szükség: higgyenek Isten küldöttében. Ám a tömeg tovább faggatja; talán azt akarták, hogy Jézus ne csak a csodatételkor jelen lévő ötezer ember kenyérgondját oldja meg, hanem Izrael egész népéét, mint amikor az Úr mannát adott nekik. Jézus azt válaszolja, hogy nem Mózes adta nekik az égből jövő kenyeret, hanem „Atyám adja nektek az igazi mennyei kenyeret. Mert az az Isten kenyere, aki alászáll a mennyből, és életet ad a világnak.” Hallgatóinak azonban kemény volt a szíve és az elméje, ezért nem fogták föl szavai mélyen rejlő értelmét. Továbbra is saját magukból, szükségleteikből, ösztöneikből kiindulva próbálták értelmezni. Velünk is ez történik, amikor nem látunk az evangéliumi szavak mélyére, mert saját magunkból indulunk ki, és nem abból, amit valóban mondani akarnak nekünk. A Biblia lelki olvasatára van szükség, vagyis arra, hogy imádkozva és készséges szívvel olvassuk. Ha nem imádkozunk, fennáll a veszély, hogy saját magunk előtt állunk, nem pedig az Úr előtt, aki szól hozzánk. És ha nincs meg a tanítványok közössége, akkor fennáll a veszély, hogy a saját énünk lesz az akadálya annak a nagy ívű párbeszédnek, amiért a Biblia megíratott. A tömeg kérése itt helyénvaló: „Urunk, adj nekünk mindig ebből a kenyérből!” Jézus nem zárkózik el a kérdésük elől, és még világosabban jelenti ki: „Én vagyok az élet kenyere. (…) Aki hozzám jön, többé nem éhezik, s aki bennem hisz, nem szomjazik soha.” János evangéliumának ünnepélyes, hangsúlyos kijelentése ez, megmutatja Jézus isteni eredetét. Ha végiglapozzuk a negyedik evangéliumot, látjuk, Jézus sok konkrét képet használ annak érdekében, hogy megértesse velünk irántunk való szeretetének nagyságát: ő az igazi kenyér, az igazi élet, az igazság, a világosság, a kapu, a Jó Pásztor, szőlőtő, az élő víz… és a feltámadás.
Imádság az Úr anyjával, Máriával
