Jn 20,11–18 – Láttam az Urat
Mária Magdolna a sírnál maradt, és Ura halálát siratja. Elment a sírhoz, és mivel nem látta ott, tovább kereste. Mindenkitől, a két „fehér ruhába öltözött” angyaltól, és a „kertésztől” is azt kérdezi, hol van Jézus. Minden erejével a Mestert keresi, aki nélkül elveszettnek érzi magát. Semmi más nem érdekli. Ezzel a szenvedélyes szeretetével az igazi hívő példája, aki szüntelenül keresi az Urat. Miután megkérdezte a két angyalt, meglát egy embert, akiről azt hiszi, a kertész. Ő a feltámadt Jézus. A test szemével látja, de a szív szemével nem ismeri föl. Csak amikor meghallja annak az embernek a hangját, aki a nevén szólítja, akkor érinti meg a szívét, és a testi szeme akkor nyílik meg. Jelképes jelentése van a történetnek, mely erőteljes leírását adja a hit értelmének. Ez evangéliumi ikon elmondja, mit történik akkor, amikor Isten szava szól hozzánk. Nem a testünk szeme teszi lehetővé, hogy felismerjük Jézust, hanem a hangja, a szava. Ha ennek az asszonynak a szívével hallgatjuk Isten szavát, aki mindenképpen az Urat akarta megtalálni, akkor nemcsak hogy fölismerjük, de nem is hagyjuk el soha többé. A feltámadt Jézus hangja az evangélium. Akkor is, ha csak egy pillanatra halljuk, egyetlenegyszer, soha többé nem mondunk le róla. Ha bensőséges viszonyban vagyunk az evangéliumi szavakkal, akkor bensőséges viszonyban vagyunk Jézussal, hiszen az evangéliumon keresztül találkozhatunk vele, ismerhetjük fel őt. Miután meghallgatta, Mária Jézus lába elé veti magát, és megöleli. „Engedj! (…) Inkább menj el testvéreimhez” – az evangéliumi szeretet olyan energia, mely továbblépésre ösztönöz. Nem olyan szeretet, ami ott marasztal, ahol vagyunk; nem a birtokunk, amit mi egyedül élvezünk. Mária megértette, hogy a feltámadt Jézus mindig vele lesz. Ezért eltelt örömmel, és a tanítványokhoz futott, hogy mindenkinek elmondja: „Láttam az Urat!” Ő, a bűnös asszony a feltámadás evangéliumának első apostola lett.
Húsvéti imádság
