Jézus
kereszthalálára emlékezünk.
Iz 52,13–53,12; Zsolt 31 (30); Zsid 4,14–16;5,7–9; Jn 18,1–19,42
A nagypénteki liturgia elején a szentmisét bemutató pap leborul a földre. Jel ez: Jézust követi, aki az Olajfák hegyén halálfélelmében a földre borult. Jézus nem akar meghalni: „Atyám, ha akarod, kerüljön el ez a kehely! De ne az én akaratom teljesüljön, hanem a tied!” Isten el akarta kerülni, hogy elnyeljen minket a gonosz, elragadjon a halál. Jézus nem kerülte el a halált, magára vette, hogy ne minket roppantson össze. Nem akart elveszíteni bennünket. A szenvedéstörténet folyamatosan zajlik. Számtalan Olajfák hegyén folytatódik a világban, mindenütt, ahol még háború van és menekültek milliói zsúfolódnak össze. Folytatódik ott, ahol az emberek földre borulnak félelmükben. Folytatódik ott, ahol magukra hagyják a haldoklókat. Folytatódik mindenhol, ahol az emberek vért izzadnak fájdalmukban és kétségbeesésükben. János evangéliuma a szenvedéstörténetet az Olajfák hegyétől kezdi. Jézusnak az őrséghez intézett szavai jól kifejezik szándékát, hogy senki ne vesszen el övéi közül. Amikor jönnek az őrök, Jézus megy elébük: „Kit kerestek?” Mikor pedig azt válaszolják: „A názáreti Jézust”, így felel: „…ha engem kerestek, ezeket engedjétek el.” Nem akarja, hogy bántsák az övéit. Ellenkezőleg, meg akarja menteni őket, távol akar tartani tőlük minden rosszat.
Mi is azok között vagyunk, akiket rábízott az Atya. Magára vette bűnünket, keresztjeinket, hogy könnyítsen terheinken. Ezért a nagypénteki liturgia középponti eseménye, amikor ünnepélyesen behozzuk a keresztet, letérdelünk elé, és megcsókoljuk. A kereszt nem átok immár, hanem az evangélium, új élet forrása számunkra. „Önmagát adta értünk, hogy minden gonoszságtól megváltson, megtisztítson, és jótettekben buzgólkodó, választott népévé tegyen” (Tit 2,14) – írja Pál apostol. Arra a keresztre feszítették fel az önszeretet mindaddig legyőzhetetlen törvényét. Ő, aki másokért élt, még a kereszthalált is vállalta az emberekért, kiforgatta sarkaiból ezt a törvényt. Megszabadította az embereket attól való félelmüktől, hogy szolgáljanak, ne csak önmagukért éljenek. A kereszttel megszabadított minket önmagunk, saját énünk szolgaságából, hogy karunkat és szívünket kiterjeszthessük egészen a föld végső határáig. A nagypénteki liturgiában nem véletlenül szerepel különleges módon egy hosszú egyetemes könyörgés. Mintha a kereszt szárai a föld végső határáig nyúlnának, hogy mindenki érezhesse Isten szeretetének melegét, gyengédségét. Azt a szeretetet, mely mindent legyőz, mindent eltakar, mindent megbocsát, mindent megment.
Nagyheti imádság
