A Santa Maria in Trastevere bazilikában a békéért imádkoznak.
Jn 6,22–29 – Isten műve
A kenyérszaporítás után a tó túlsó partján maradt tömeg látta, hogy nincs már ott Jézus, és a tanítványok sem. Beszálltak a Tibériásból érkezett bárkákba – melyek közel voltak ahhoz a helyhez, ahol ették a csodálatos módon megszaporított kenyeret –, és Kafarnaumba mentek, hogy megkeressék Jézust. „A tó túlsó partján” találták meg – jegyzi meg az evangélista. Jézus nem ott volt, ahol keresték. Nem az a „király” volt, akit vártak, hogy kielégítse vágyaikat, melyek talán jogos és érthető vágyak voltak. Ha az Urat keressük, túl kell lépnünk önmagunkon és megszokásainkon, vallásos szokásainkon is. Ennek a tömegnek is túl kellett lépnie elgondolásain, sokkal arrébb, „a tó túlsó partjára” kellett mennie. Nem értették meg a kenyérszaporítás mélyen rejlő értelmét. Nem Jézus hatalmának megnyilvánulása volt, inkább jel: arra az országra mutatott, melynek felállításáért az Úr lejött a földre. Ahhoz, hogy az ember megértse a „jeleket”, szívének eggyé kell válnia Jézussal, az ő szenvedésével, az emberek iránt érzett szenvedélyes szeretetével. Mint nyáját vezető Jó Pásztor elmagyarázza a tömegnek, mit jelent a csoda, aminek részesei voltak. És azt mondja nekik: „Ne azért az eledelért fáradozzatok, amely veszendő, hanem azért az eledelért, amely megmarad az örök életre, amelyet majd az Emberfia ad nektek.” A kenyér, ami az égből száll le, maga Jézus, ő Isten országa, az igazságosság, a határok nélküli szeretet, melyet Isten az embereknek ajándékozott. Mikor Isten szavát hallgatjuk, látásunk kitisztul, és Jézus úgy tűnik fel előttünk, mint a mennyből alászállt igazi kenyér, mely táplálja a szívet és megtart minket az életben.
Imádság a békéért
