Az utolsó vacsorára és a lábmosásra emlékezünk.
Kiv 12,1–8.11–14; Zsolt 116 (115); 1Kor 11,23–26; Jn 13,1–15
„Vágyva vágytam rá, hogy ezt a húsvéti vacsorát elköltsem veletek, mielőtt szenvedek” (Lk 22,15) – mondja Jézus tanítványainak a halála előtti utolsó vacsora kezdetén. Jézus valójában mindig erre vágyik. Ezen az estén is együtt akar lenni tanítványaival. Asztalhoz ült a tizenkettővel, vette a kenyeret, szétosztotta közöttük, és így szólt: „Ez az én testem, amelyet értetek adok.” Azután fogta a borral telt kelyhet is: „ez az én vérem, a szövetségé, amelyet sokakért kiontanak.” Ez a kenyér és ez a bor a mennyből alászállott eledel számunkra, akik a világban zarándokutunkat járjuk. Általuk jobban hasonlítunk Jézushoz, segítenek, hogy úgy éljünk, ahogyan ő élt. A jóság, a szolgálatkészség, a gyengédség, a szeretet és a megbocsátás érzéseit élesztik bennünk. Ugyanazokat az érzéseket, melyek őt indították, hogy megmossa a tanítványai lábát, mint egy szolga.
A nagycsütörtöki evangélium arra buzdítja a tanítványokat, hogy hajoljanak le, és mossák meg egymás lábát. A nagycsütörtök megtanít arra, hogyan éljünk, és hol kezdjük az életet: az igazi élet nem az, ha szálfaegyenesen állunk, bezárkózva saját büszkeségünkbe. Az igazi élet azt jelenti, hogy lehajolunk testvéreinkhez, kezdve a leggyöngébbeken. Olyan út ez, mely a mennyből indul, mégis a legemberibb út. Mindnyájunknak szükségünk van arra, hogy valaki lehajoljon hozzánk, és arra is, hogy mi magunk hajoljunk le testvéreinkhez. A nagycsütörtök igazán emberi nap: Jézus szeretetének napja, aki lehajol, egészen barátai lábáig. És mindenki a barátja, az is, aki nemsokára elárulja. Jézus számára senki nem ellenség, számára minden szeretet. A lábmosás nem pusztán gesztus, hanem életmód.
A vacsora végeztével az Olajfák hegyére megy. Ott újra letérdel, a földre borul, vérrel verejtékezik a fájdalomtól és a félelemtől. Engedjük, hogy legalább kicsit megérintsen minket ez az ember, aki olyan szeretettel szeret minket, amilyen még nem volt a világon. És amikor megállunk a sír előtt, mondjuk el neki, hogy a barátai vagyunk. Ma nálunk is inkább az Úr az, akinek szüksége van rá, hogy valaki vele legyen. Halljuk meg kérését: „Halálosan szomorú a lelkem. Maradjatok itt és virrasszatok velem!” (Mt 26,38) Hajoljunk le hozzá, és ne tagadjuk meg tőle a vigaszt, hogy mellette vagyunk.
Nagyheti imádság
