Az isteni irgalmasság vasárnapja. Szent
Szaniszlónak, Krakkó vértanú püspökének (†1079) emléknapja: védelmezte a
szegényeket, az emberi méltóságot, az Egyház és az evangélium szabadságát.
ApCsel 4,32–35; Zsolt 118 (117); 1Jn
5,1–6; Jn 20,19–31
Húsvét
második vasárnapját az isteni irgalmasságnak szenteljük. II. János Pál
alapította az ünnepet, aki meghallgatta Szent Fausztina (Faustyna Kowalska)
lengyel szerzetes nővér útmutatását. Fausztina 1931-től éveken keresztül
terjesztette az isteni irgalmasság tiszteletét. Rettenetes idők voltak ezek
Európa számára, és ez a szerzetes nővér megérezte, milyen nagy szükség van az
irgalomra. Kitartóan küzdött érte, hogy a húsvét utáni vasárnapot szenteljék az
irgalmasságnak. Azt mondta, az Úr halálában és feltámadásában Isten
irgalmassága elérte tetőpontját, beteljesedését. Az ezen a napon olvasott
evangéliumi szakasz segít, hogy még jobban megértsük az irgalmasság értelmét.
János
evangélista visszavisz minket húsvét estéjéhez és a nyolc nappal későbbi
estéhez, mintha ezzel az egyházi idő ritmusát akarná érzékeltetni. Attól a
naptól kezdve máig, sok évszázadon keresztül az Egyház mindig megünnepelte a
húsvét emlékezetét. Nem egy eltűnt múlt emlékezete ez. A Feltámadott minden
vasárnap visszatér tanítványaihoz, és ott van közöttük. Akkor a tanítványok
nehezen ismerték föl, ahogy nekünk is sokszor nehezünkre esik, annyira el
vagyunk foglalva magunkkal, saját gondolatainkkal, szilárd meggyőződéseinkkel.
A feltámadt Jézus megmutatja testén a sebeket. És ez a jel megnyitja a
tanítványok szemét. A feltámadt Jézus a sebek nyomát hordozza; a föld sok
keresztre feszítettjének sebeit. Ezek a sebek a ma is meglévő sebeket is jelentik.
A feltámadt Jézus magán őrzi a sebeket, és ez azt jelenti, hogy újra és
újra megrendül sokak sorsán, akiket ma is megsebez a gonosz. Ő, az irgalmas
engedi, hogy megsebezze a szegények kiáltása. Nincs feltámadás anélkül, hogy az
ember saját testében magára ne venné az emberek sebeit. Ez az Egyház: a
tanítványok közössége, melyet a Feltámadott küld a világba, hogy megbocsásson,
gyógyítson, fegyverezze le a szíveket az erőszaktól.
Ez
az irgalmasság útja – az Úr szüntelenül ezen az úton jár. Nyolc nappal húsvét
után visszatér, közénk jön és beszél hozzánk, ahhoz a Tamáshoz, aki
mindannyiunk szívében jelen van. Azzal kezdi, hogy elismétli a békeköszöntést:
„Békesség nektek!” És azonnal Tamáshoz fordul, hívja, hogy érintse meg kezével
a sebeit. És hozzáteszi: „Ne légy hitetlen, hanem hívő!” És Tamás megvallja
hitét: „Én Uram és Istenem!” Látott, és ez a látás azt az intenzív tekintetet
jelenti, mely képes megragadni annak a megsebzett testnek a misztériumát.
Jézus
itt elmondja az evangélium utolsó boldogmondását; ez alapul szolgál a
nemzedékeknek, melyek attól a pillanattól kezdve máig csatlakoznak a tizenegy
tanítvány csoportjához. Mit jelent annak boldogsága, hogy valaki nem lát és
hisz? Tamás apostol történetének ez a jelenete sugallja, hogy attól kezdve a
hit nem Jézus látásából fakad, ahogy korábban az apostoloknál, hanem az
apostolok evangéliumának – „Láttuk az Urat!” – meghallgatásából és abból, hogy
megérintjük a feltámadt Jézus testén a sebeket.
Húsvéti imádság
