Sienai Szent Katalin (1347–1380) emléknapja: a békéért, a keresztények egységéért és a szegényekért munkálkodott.
Jn 13,16–20 – Nem nagyobb a szolga uránál
Ez az evangéliumi szakasz az utolsó vacsora helyszínére vezet minket. Jézus az imént mosta meg a tanítványok lábát. Olyan tanítást akart adni nekik ezzel a jellel, ami világosan megmutatja, milyen nagy dolgokra képes a szeretete. És nem csak megmutatni akarta, hanem hogy ez a fajta szeretet uralkodjon a tanítványai között mindenkor. Megmosni egymás lábát a legteljesebb kifejeződése annak, hogy valaki az Úr tanítványa akar lenni. Ünnepélyesen még világosabbá teszi: „Nem nagyobb a szolga uránál, sem a küldött annál, aki küldte.” Ez a testvéri kapcsolatok logikája, a megszokott logika visszájára fordítása. A Mester itt olyan gesztust tesz, amit általában a szolgák tesznek uruknak. Jézus és tanítványai számára ellenkezőképpen van: életét nem önmagáért éli, hanem az evangéliumért és azért, hogy másokat szolgáljon. Nem arról van szó, hogy mindenáron áldozattá kell válni. Éppen ellenkezőleg: „Ha ezt megértitek, s tetteitekben ehhez igazodtok, boldogok lesztek” (Jn 13,17). Ezt a nézőpontot erősíti meg az is, amit Pál apostol ír az efezusi gyülekezet véneinek: „Nagyobb boldogság adni, mint kapni” (ApCsel 20,35). Nem az a lényeges, bűntelenek vagyunk-e, hanem hogy Jézusba vessük reménységünket, és megmaradjunk a hívők közösségében. Az evangélista később hangsúlyozza, hogy a tanítványok életében központi helyen áll a Jézusba vetett hit: „Előre megmondom, mielőtt megtörténnék, hogy amikor majd bekövetkezik, higgyétek, hogy én vagyok” (Jn 13,19). Az „én vagyok” kifejezés emlékeztet arra a hangra, amit Mózes hallott szólni az égő csipkebokorból. Mert amikor Jézust hallgatjuk, magát a mennyei Atyát hallgatjuk. Aki Urának fogadja el Jézust, elfogadja a mennyei Atyát is.
Imádság az Egyházért
