Lk 14,1–6 – A
vízkóros meggyógyítása
Jézust egy szombati napon
meghívják ebédre, egyik farizeus házába. Tulajdonképpen „tanító célú étkezések” sorozatáról beszélhetünk, mely
azokból az ebédekből áll össze, amiket Jézus a bűnösök, a vámosok, a farizeusok,
a tanítványok vagy a tömeg társaságában költött el. Ezeket a közös lakomákat
rendkívüli erejű szimbólummá alakítja. Az új nép szimbólumává, mely befogadja,
és megéli az Istentől származó élet teljességét. Szándékoltan provokatív
gesztusról volt szó. Ezek az ebédek – természetesen azért, mert ő így akarta –
azonnali ellenséges reakciót váltottak ki. Így történt ez azon az ebéden is, a
farizeus házában. Az evangélista már a történet elején utal a jelenlévők
ellenséges érzelmeire. Nem igaz ez arra a vízkóros emberre, aki belép a házba,
odamegy Jézushoz, megáll előtte, és a gyógyulásra vár. Az ókorban különösen
féltek a vízkórtól. A zsidó vallásban úgy tekintettek rá, mint az
elkövetett bűnökért járó büntetésre. Amint Jézus meglátja az embert, azonnal
megkérdi a jelenlévő törvénytudókat és farizeusokat, hogy szabad-e szombaton
meggyógyítani egy beteget, vagy sem. A kérdés természetesen költői, és nem is érkezik rá felelet. „Azok
hallgattak” – írja az evangélista. Jézus nem is vesztegeti az időt, megérinti,
és kigyógyítja a betegségéből. A szegények nem tudják megvárni a
helyzetükről szóló tárgyalások és viták befejezését. A gyöngék iránti
szeretet és együttérzés nem tűr halasztást és ellenvetést. Ez a harmadik csoda
a sorvadt kezű ember és a nyomorék asszony meggyógyítása után, amit Jézus
szombati napon visz végbe. Számára valóban ünnep a szombat, a nap, melyen
teljes valójában megjelenik Isten jósága és szeretete az emberek, mindenekelőtt
a legelesettebbek iránt.
A Szent
Kereszt imádsága
