A kánai
Szent Simon apostol, a zelóta, valamint Szent Júdás Tádé apostol ünnepe.
Lk
6,12–19 – A tizenkettő kiválasztása
Az Egyház ezen a napon Simon és Júdás
apostolokra emlékezik. Simont zelótának is nevezték. Feltehetőleg azért, mert
tagja volt annak a buzgó, Róma-ellenes csoportnak, mely az erőszaktól sem riadt
vissza. A hagyomány szerint később Szamariában és Mezopotámiában hirdette
az evangéliumot, és Perzsiában halt meg. Júdás, más néven Tádé (ami nagylelkűt
jelent) az az apostol, aki az utolsó vacsorán kérte Jézust, hogy csak a
tanítványoknak nyilatkoztassa ki magát, a világnak ne. Neve utolsó helyen
szerepel az apostolok névsorában. A hagyomány arra utal, hogy ő a szerzője
annak a névtelen levélnek, amit a zsidó vallásból áttérteknek címeztek.
Életéről szinte semmit nem tudunk. Ám ettől nem kevésbé fontos, mint a többiek.
Az Egyházban nem a közismertség számít, hanem az Úrral és a testvérekkel való
közösség. Az evangélium nem különbözőségüket hangsúlyozza, hanem azt, hogy valamennyien
Jézus mellett voltak. Teljesen lényegtelen, hogy kit illet meg közülük az első
hely. Sajnos a keresztény közösségeken belül is gyakran előfordul ilyen
versengés: némelyek nem azon igyekeznek, hogy elsők legyenek a szolgálatban,
hanem mindenáron ki akarnak tűnni a többiek közül, ők akarnak lenni a
főszereplők. Pedig aminek valóban elsőbbséget kellene élveznie, az a szeretet
és a nagylelkű, önzetlen szolgálat. Az evangélista nagy fontosságot tulajdonít
a nevek fölsorolásának. Jézus mindenkit nevén szólít, Simont és Júdást is. Az ő
személyes, név szerinti meghívása teszi ezeket az embereket tanítvánnyá, majd
apostollá, az evangélium küldöttévé. A közös elhívásban gyökerezik a köztük
lévő testvériség. Ezért mondhatja Jézus, hogy tanítványait az egymás iránt
tanúsított szeretetükről lehet fölismerni. A név a bibliai gondolkodásban
nem csupán hasznos eszköz, hogy meg lehessen bennünket szólítani, sokkal több
annál: árulkodik az illető történetéről, szívéről, életéről. Valamennyien
tapasztaltuk: ha név szerint ismernek minket, az egyike a legdrágább kincseknek
az életben, az emberi kapcsolatok szintjén is. És az Úr még magasabb rangra
emeli a bensőségességnek, családiasság ezt a dimenzióját: ha név szerint
ismernek és néven szólítanak bennünket, az olyan szeretet jele, mely magán
viseli Isten pecsétjét. Ez a családiasság kell hogy jellemezze a tanítványok
életét, és a közösség minél több tagjára ki kell hogy terjedjen, beleértve a
szegényeket is. Nem könnyű nevükön szólítani a szegényeket. Szinte senki sem
teszi meg ezt. Ha a nevén szólítunk valakit, az a szeretet és a tisztelet jele.
A megszólítottak maguk is meglepődnek rajta. Ezáltal győzelmet lehet
aratni a névtelenség fölött, mely társadalmaink egyik legszomorúbb vonása.
Imádság
az apostolokkal
