Lk 11,5–13 – Kérjetek, és kaptok
Jézus számára az imádság annyira fontos, hogy nem hagyhatja ezzel kapcsolatban bizonytalanságban vagy ami még rosszabb, tudatlanságban tanítványait. Imádság nélkül nincs üdvösség. A tanítványoknak biztosnak kell lenniük benne, hogy a mennyei Atya hallja és meghallgatja őket. Épp ezért ebben az evangéliumi szakaszban arra buzdít, hogy hittel és kitartóan imádkozzunk. Ennek szemléltetésére két példabeszédet is elmond. Az első, amelyik az alkalmatlankodó barátról szól, mintha a Miatyánk negyedik fohászát: „mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma” akarná kommentálni. Úgy tűnik fel, Jézus arra biztatja a tanítványokat, hogy az imádságban ők is alkalmatlankodjanak az Atyánál. Igen, a tanítványok nem tágíthatnak. „Azt mondom azért nektek: kérjetek, és kaptok, keressetek, és találtok, zörgessetek, és ajtót nyitnak nektek” – buzdítja a tanítványokat. Biztosítja őket arról, hogy velük is úgy lesz, ahogy a példabeszédben történt. Az állhatatos imádság arra készteti az Urat, hogy „fölkeljen”, és meghallgassa kérésünket. Isten pedig – folytatja Jézus a második példabeszédben – nemcsak hogy válaszol, hanem mindig jót ad gyermekeinek. Ő mindig meghallgatja azokat, akik bizalommal fordulnak hozzá. Az imádságnak, még inkább az olyan gyermek imájának, aki teljesen az Atyára bízza magát, hihetetlenül nagy ereje van: még Isten akaratát is képes vele az ember maga felé hajlítani. Éppen ezért a kitartó imádság az Egyház hagyományában a lelkiélet egyik sarokköve, amiről nem mondhatunk le. Engedjük, hogy az evangéliumnak ezek a sorai megérintsék szívünket, és akkor fel fogjuk fedezni az imádság erejét és hatékonyságát az életünkben és azok életében is, akikért imádkozunk. Az imádság megmenti az életet. Ezért létfontosságú, hogy mindennap találjunk időt, amikor Istenhez fordulhatunk, és elébe vihetjük saját magunkat és a világot, hogy lépjen közbe, és mindenkit szabadítson meg a gonosztól.
Imádság az Egyházért
