Ter 2,18–24; Zsolt 128 (127); Zsid 2,9–11; Mk 10,2–16
„Nem jó az embernek egyedül lennie.” Istennek ezek a szavai, melyek az emberiség történetének hajnalán hangzottak el, belevésődtek minden emberi szívbe, mert az ember legelemibb hivatására utalnak: mindenki a közösségen, a szolidaritáson, a kölcsönös segítségen alapuló életre van hivatva. Hogy Isten saját képmására teremtette az embert, azt jelenti, hogy az ember hozzá tartozik, az ő életét éli, vagyis azt a szeretetet, ami az Atyát, a Fiút és a Szentlelket összeköti. Az ő közösségük misztériuma tárul fel számunkra a Biblia lapjain. Soha nem láthatjuk egyedül az Atyát, a Fiú és a Szentlélek nélkül. Épp ezért azt mondhatjuk, hogy amint ők sem élnek egyedül, úgy az emberek sem élhetnek egymástól elválasztva. A közösség egyaránt kiterjed Isten és az emberek életére.
Ilyen összefüggésben kell olvasnunk e nap evangéliumának második részét. Arról a gyengéd jelenetről van szó, a szülők Jézushoz viszik gyermekeiket, hogy érintse meg őket. Márktól megtudhatjuk, hogy a szeretet és az áldás gesztusát kérik ettől a jóságos Mestertől: „Azután megölelte és kezét rájuk téve megáldotta őket.” A tanítványok, akik oly sokszor nem értik meg a Mester gondolatait, bosszúsak lesznek a tülekedő gyerekek miatt. Jézus megfeddi őket, és meghatódik a kicsik láttán. Aprócska epizódról van szó, ami azonban nagy jelentőséggel bír a keresztény közösség számára. Ma is fülünkben cseng Jézus buzdítása: „Hagyjátok – mondta –, hadd jöjjenek hozzám a kicsinyek, ne akadályozzátok őket.” Szerinte a gyermekek példaként szolgálhatnak bárki számára: ahogyan ők igyekeznek a Mesterhez, abból mi, sokszor csak magunkra koncentráló felnőttek is tanulhatunk. Azokban a gyerekekben nincs sem félelem, sem óvatosság, sem közöny – Jézus, aki belelát a szívekbe, pontosan tudja. Ezért haragszik meg a tanítványokra. Azok mögött a gyerekek mögött ott sorakozik sok másik kisgyermek: a háborúk, az éhínség, az erőszak és a betegségek áldozatai. Mutassuk meg őket az Úrnak, hogy megáldhassa őket, és ők szeretetre, támaszra találjanak.
A kicsikről való gondoskodás kegyelem is, hiszen bennük az Úr megmutatja, milyennek kell lennie egy tanítványnak. Néhány verssel korábban Márk evangélista elmesél egy történetet, melyben Jézus középre állít egy kisgyermeket, majd az ölébe veszi, és azt mondja: „Aki befogad egy ilyen gyereket az én nevemben, engem fogad be” (Mk 9,37). Korábban tehát Jézus arra buzdít, hogy fogadjuk be a gyerekeket, és viseljük gondjukat, ezúttal pedig példaként állítja elénk őket: „hisz ilyeneké az Isten országa.” Majd hozzáteszi: „aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy gyermek, nem jut be oda.” A mennyek országa azokat a tanítványokat illeti meg, akik olyanok tudnak lenni, mint a gyermekek, vagyis képesek rábízni magukat az Úrra. Az evangélium arra hív, hogy szabjuk életünket a gyermeki mértékhez: hagyjuk, hogy Jézus átöleljen, hogy szeretetével megcirógasson, hogy megáldjon bennünket. Az ő karja sosem hagy el, megszabadít a gonosztól, és elvezet a békére.
Imádság az Úr napján
