Lk 11,1–4 – Urunk, taníts meg minket imádkozni
Evangéliumában Lukács többször is megemlíti, hogy Jézus – rendszerint éjszaka – elvonult egy félreeső helyre imádkozni. A tanítványok számára egészen különleges tapasztalat volt, ha Jézus mellett lehettek, és láthatták őt, amikor imádkozik. Vajon van olyan ember köztünk, akit hidegen hagyna ez a jelenet? Éppen ilyen összefüggésben kell elképzelnünk a Lukács által elbeszélt eseményt. Miután Jézus az imádság végére ér, a tanítványok egyike odalép hozzá, és mindannyiuk nevében így szól: „Uram, taníts meg minket imádkozni.” Mindannyiunknak szükségünk van az imádságra, arra, hogy megtanuljunk imádkozni. Sőt, hogy úgy tudjunk imádkozni, ahogy maga Jézus, ugyanolyan hittel és bizalommal, amilyennel ő volt a mennyei Atya iránt. Ezt a kérést rendszeresen ismételgetnünk kellene, hiszen Jézus az imádság Mestere. Ő úgy fordult az Atya felé, mint Fiú, hiszen az is volt. Rendkívül meglepő, hogy Jézus válaszképpen megajándékozza a tanítványokat a Miatyánkkal, amit azóta az egész keresztény világ imádkozik, és ami a legmagasabb rendű, leggyengédebb és legmegindítóbb imádság. Igaz ez már első két szavára is: az „Atya” az eredetiben „Apu” volt („Abba”). Ebben az imádságban a zsidó vallási érzékenység számára felfoghatatlan módon fordulunk az Atyához, hiszen nekik még a nevét sem szabad kimondaniuk. Jézus megosztja velünk ezt az imádságot, ahogy a saját fiúi létét is. Természetesen istengyermekségünk más, mint az övé, de attól még nem kevésbé valóságos. Világossá teszi, hogy valamennyiünk közös Atyjáról van szó, a „mi” Atyánkról, egy olyan család Atyjáról, ahol testvérekként élünk együtt. Jézus azt szeretné, hogy tanítványai mindnyájan ugyanannak a családnak, Isten családjának tagjai legyenek. Az imádság lényege abban áll, hogy elismerjük gyermeki, sőt kisgyermeki voltunkat. A gyermekét, aki teljesen rábízza magát Atyjára. Az imádság már azelőtt a bizalom és az Istenre hagyatkozás megnyilvánulása, mielőtt egyetlen szót is kiejtenénk. Jézus Isten nevének dicsőítésére és könyörgésre buzdít, hogy minél előbb elérkezzék közénk az ő országa. Ezt követi a fohász a mindennapi kenyérért és a kölcsönös megbocsátásért. Kenyér és megbocsátás: két alapvető vetülete ez életünknek, főként korunkban, amikor egyre nő a szegénység és elhatalmasodik a viszály, az erőszak szelleme. Ez az imádság, mely évszázadok óta átjárja a keresztények szívét, nagyon becses kincs. A Miatyánk ritmusára kell hogy teljenek a tanítványok napjai és órái.
Imádság a szentekkel
