Szám 24,2–7.15–17b. Bileám látomása
Bileám története rendkívül sokatmondó. Balak, Moáb királya, Izrael ellensége azért hívatja Bileámot, hogy átkozza meg Izraelt, de az éppen az ellenkezőjét teszi. Bileám, akinek átkot kellene mondania Izraelre, a remény prófétájává válik. A szövegből megtudhatjuk, miért változott meg Bileám, aki eredendően nem Izrael prófétája volt. Isten mégis kinyilatkoztatja magát neki, és segíti, hogy mélységeiben ismerje meg a történelmet, majd pedig Isten világosságánál tudja értelmezni azt. Értékes útmutatás ez számunkra, a mai kor keresztényei számára is. Vajon nem kellene-e nekünk, keresztényeknek is figyelmesen fürkésznünk, hogy nincsenek-e próféták a közösségeinken kívül is? Isten talán nem beszél a mi határainkon kívül? A Lélek – jól tudjuk – ott fúj, ahol akar. Ferenc pápa gyakran buzdít, hogy éljünk nyitott szemmel és nyitott füllel, hogy fölismerjük „Isten jeleit”, ahogy XXIII. János mondta, és meg tudjuk hallgatni azok bölcs szavait is, akik „nem tartoznak közénk”. Bileám szavai arra emlékeztetnek bennünket, hogy vannak emberek, akik megszólalnak, mert a Szentlélek titokzatos, de attól még nem kevésbé valóságos módon eljutott hozzájuk, s ők ennek köszönhetően számunkra is ismeretlen bölcsességgel tekintenek a történelemre. De hát ez mindig így volt a történelem folyamán, amikor egyes emberek akkor is képesek voltak helyesen értelmezni az eseményeket, ha nem tartoztak a mi népünkhöz, nem voltak tagjai a keresztény közösségnek. Ez a bibliai részlet arra hív, hogy ne engedjünk a kísértésnek, és ne gondoljuk, hogy egyedül mi vagyunk képesek értelmezni a történelmet. Ezért fontos a találkozás és a párbeszéd mindenkivel, a többi kereszténnyel, más vallások híveivel, minden jóakaratú emberrel, hogy bennük és velük is megragadjuk, ahogy az egyházatyák nevezték: az ige magvait, amelyeket a Szentlélek az emberek szívébe hintett. A párbeszéd és a találkozás útja az az út, amely világunkat emberibbé teszi.
Imádság a szegényekért
