A Guadalupei (Mexikó) Szűzanya emléknapja
Megemlékezünk a trasteverei Filomenáról, aki egy intézetben halt meg 1976-ban Rómában. Vele együtt emlékezzünk meg minden idős emberről, különösen azokról, akik magányosan vagy intézetben élnek.
Szof 3,14–17; Zsolt 13 (12); Fil 4,4–7; Lk 3,10–18.
Advent harmadik vasárnapja a Jordán partjára vezet minket, a Keresztelő mellé, aki a „jó hírt” hirdeti. A próféta köré sereglett sokasággal együtt mi is azt kérdezzük: „Mit tegyünk hát?” Ugyanezt a kérdést teszi föl a tömeg pünkösdkor, miután meghallgatta Péter szavait. Igen, hagynunk kell, hogy megérintse a szívünket Isten szava, hogy megkérdezhessük, mi számunkra a változás útja: „Mit tegyünk hát?” Akár azt is mondhatjuk, hogy ez ennek az adventnek a kérdése. Felismerjük korlátainkat, bezártságunkat. Gyakran el vagyunk telve magunkkal, szokásainkkal, büszkeségünkkel, és azt gondoljuk, minden lehetőt megtettünk, ezért már nem kell továbbmennünk. Valójában éppen ezzel a viselkedéssel zárjuk be ténylegesen a szívünk kapuját.
A Keresztelő válasza egyszerű és konkrét. A következő szavakat intézi a köréje gyűlt hallgatósághoz: „Akinek két ruhája van, az egyiket adja oda annak, akinek egy sincs. S akinek van mit ennie, ugyanígy tegyen.” Egyértelmű válasz, mely arra kér, tekintsünk magunkba: vajon hogyan adtunk enni annak, akinek nem volt mit ennie, és hogyan adtunk ruhát annak, akinek nem volt mit felvennie? Hogyan tudjuk megőrizni a nyugalmunkat akkor, amikor a világon oly sokan vannak, akiknek nincs mit enniük és nincs mit felvenniük? Egyike ez a mai idők nagy kérdéseinek, amikor a világjárvány következtében az elszegényedés tovább fokozódott. A hívő emberek arra kaptak meghívást, hogy fordítsák szívüket a szeretetszolgálat felé, adjanak több teret a szegényeknek és a gyöngéknek, nehogy „egy is elvesszen e kicsik közül” (Mt 18,14).
A vámosoknak, akik közelebb lépnek, és megkérdezik, mit tegyenek, azt feleli: „Ne szedjetek be többet, mint amennyi meg van szabva”, vagyis ne kövessék mohó ösztöneiket, s ne hagyják, hogy vélt vagy valós szükségleteik hajhászása eluralkodjék rajtuk. Könnyen előfordulhat, hogy a mindennapi életben elfeledkezünk ezekről a szavakról, s haszonleső, pénzsóvár módon éljük életünket. János arra kér, hogy legyünk komolyak, tisztességesek és hűségesek. A katonákat arra buzdítja, hogy utasítsák el az erőszakot, és ne bántsanak másokat. Majd egyszerűen hozzáteszi: „ne bántsatok senkit… elégedjetek meg”. Gyengéd és emberséges magatartásra szólít fel másokkal szemben, bárkik legyenek is. Nagyon is időszerű ez a felszólítás egy olyan társadalomban, mint a mienk, ahol könnyű rosszul bánni másokkal. Azután azt is kéri, hogy érjék be a zsoldjukkal. Nem beletörődésre buzdít, hanem arra figyelmeztet, hogy tudnunk kell, hol a határ, hogy legyünk bölcsek, ne fussunk a vágyaink után, ne hajszoljuk nyakló nélkül az élvezeteket.
János tanítása arra hív, hogy gondolkozzunk globálisan. Tudta, hogy nem ő a Messiás, és ezt világosan meg is mondta: „jön nálam erősebb, akinek saruszíját sem vagyok méltó megoldani. Ő majd Szentlélekben és tűzben fog benneteket megkeresztelni.” Tudatában volt azonban felelősségének is, hogy ő a kiáltó szó. S e felelősségéhez hű maradt egészen a vértanúságig. Jánoshoz hasonlóan legyünk mi is tudatában kicsinységünknek, ám ezzel együtt annak a felelősségnek is, hogy mindenkinek hirdetnünk kell Isten országának örömhírét.
Imádság az Úr napján
