Sir 48,1–4.9–11b. Illés visszatér
Adventi utunk derekán a liturgia Sirák fia könyvének egy szakaszát olvastatja velünk, melyet a mai evangéliumi részlet (Mt 17,10–13) is idéz. Színeváltozása után, a hegyről lefelé menet Jézus arról a hagyományról beszél, amely szerint Illés, a nagy próféta a Messiás előfutára, és megerősíti, hogy Illés már el is jött. Jézus Keresztelő Jánosra gondol. Sirák fiánál viszont ezt olvassuk: „Ekkor, mint a tűzvész, Illés próféta jött, kinek szava lángolt, mint az égő fáklya.” Isten népe megkeményítette a szívét, és úgy élt, hogy az eltávolította az Istennel kötött szövetségétől. Ez a probléma nemcsak az ókori Izraelt érinti, hanem bennünket is. A kérdés, amelyet föl kell tennünk magunknak, egyszerű, ugyanakkor döntő jelentőségű: miért nem hagyjuk, hogy az Úr szava, mely mindig új dolgokat sugall, megérintse a szívünket? Ha hittel hallgatjuk Isten szavát, feltárul előttünk az Úr álma, sőt mindig meg is értjük azt. Jól mondta Szent XXIII. János pápa azoknak, akik profetikus látásmódja miatt bírálták: „Nem az evangélium változik, hanem mi értjük meg jobban.” Ha az evangélium már nem lep meg minket, ha nem változtatja meg a szívünket, az azért van, mert a szívünket megkeményítette a magabiztosság, bármennyire hordozza is a vallásos szokások nyomait. Így pedig elszalasztjuk az alkalmat, hogy meglephessen bennünket életet adó, rendkívüli újdonságával, melyet a szó közvetít. Illés az a szó, amelyet az Úr újra elküld hozzánk, ebben a korban, amikor oly nagy szükség van megújulásra és prófétai látomásokra. A tanítás, melyet ebben az időszakban kapunk, továbbra is „tüzet hoz le háromszor az égből” az emberek szívébe. Nem olyan tűz ez, mely azért lobban föl, hogy „az apák szívét fiaikhoz” fordítsa? Ez az a tűz, amelyet az evangélium tanítása lobbant lángra, ahogy Ferenc pápa tanítja. Boldogok vagyunk, ha hagyjuk, hogy ennek a jövendölésnek a tüze magával ragadjon: minden szakadás összeforr, és helyreáll a testvériség.
Előesti imádság
