Iz 4,2–6. Az Úr sarjadéka
A háborúk és pusztítás által megtépázott nép és város számára reményt hordoznak a most olvasott szavak. A próféta abban a „sarjadékban” egy új nép reményét látja, amely majd egész Jeruzsálemet benépesíti. Ennek tudata indítja a prófétát arra, hogy ezt a csekély maradékot, az életben maradottak csoportját szentnek nevezze, vagyis Istentől megáldott sarjadéknak. Szent az, aki befogadja Isten szeretetét, aki megéli a vele való közösséget, aki engedelmeskedik parancsolatainak, aki az ő világosságában jár. Nehéz időkben, amikor a gonosz és a háború pusztító ereje lesújt az emberekre és a világra, Isten nincs messze, még ha oly kevéssé tűnik is láthatónak. Az Úr hűségre kötelezte magát e „kicsiny maradék” iránt. Nemhogy magára hagyná, de egyenesen kíséri és oltalmazza. Az a sarjadék pedig „ékes lesz és dicsőséges” – írja a próféta, terebélyes fává fejlődik, mely jó gyümölcsöket terem mindenki számára. Izajás próféciája, melyet az adventi idő kezdetén hallgatunk, fohásszá válik, hogy az Úr maradjon mellettünk, és szabadítson meg bennünket a gonosztól. „Az Úr lemossa Sion leányáról a szennyet, és megtisztítja Jeruzsálemet a vér bűnétől az ítélet lelkével és a tűz lelkével”, és mindenkit megvédelmez. Isten irgalma békét „sarjaszt” mindenütt, még a száraz és letarolt földön is. Az „Úr dicsősége”, vagyis az isteni irgalom éjjel-nappal kísér bennünket. Úgy, ahogyan az Egyiptomból való kivonulás idején történt, amikor „az Úr nappal felhőoszlopban haladt előttük, hogy mutassa az utat, éjjel pedig tűzoszlopban, hogy világítson nekik” (Kiv 13,21), és „sátorként” védelmezte őket a melegtől nappal, s a hidegtől és az esőtől éjjel. Az Úr az, aki a történelem folyamán végig kitart a népe mellett, ahogyan azt Mózesnek kijelentette az égő csipkebokorban: „Én vagyok, aki vagyok” (Kiv 3,14), az vagyok, aki örökké melletted van.
Imádság a szegényekért
