2Sám 7,1–5.8b–11.16. Dávid királysága örökre fennmarad
Sámuel könyvének most olvasott szakaszában az üdvtörténet egy meghatározó pontját szemlélhetjük: a Dávidnak tett ígéretet, utódjáról és királyságáról. Az elbeszélés egy összehasonlítással indul: Dávid összeveti saját hajlékát, szépséges cédruspalotáját az Isten jelenlétét jelképező frigyládával, mely még mindig egy sátorban lakozik. Dávid ezért úgy dönt, hogy templomot épít az Úrnak. A templom hiányát egyebek közt úgy tekintették, mint ami egyértelműen jelzi Izrael vallási alsóbbrendűségét a szomszédos népekhez képest. Nátán próféta lelkesedéssel fogadja, amikor Dávid beszámol neki döntéséről. Csakhogy Isten még azon az éjszakán lehűti a lelkesedését. A próféta első reakciója a saját spontán válasza, míg a második Isten kifejezett szándékáról tanúskodik. A próféta nem beszélhet magától, hanem csak Isten sugalmazása szerint. Isten arra kéri, figyelmeztesse Dávidot, hogy amint az elmúlt korokban sem kérte, hogy templomot emeljenek neki, úgy most sem kéri. Az Úr azt akarja: a próféta emlékeztesse Dávidot, hogy Ő, az Isten vezette népét és magát Dávidot is minden vállalkozásában, anélkül, hogy állandó hajléka lett volna, ahol lakhat. Nincs szüksége falakra. Azok inkább Izraelnek kellenek, hogy ne feledkezzen el az Úrról. Ezért Isten maga épít hajlékot Izraelnek. Nátán Salamonra utal, aki majd megépíti a templomot. Szavai azonban továbbmutatnak. Az Úr biztosítja Dávidot arról, hogy megtartja utódait, királyi házat jövendöl neki, amely örökre fennmarad. A jövendölés Jézus Krisztusban éri el beteljesedését, ahogy az angyal hírül adja Máriának: „Nagy lesz ő, és a Magasságbeli Fiának fogják hívni. Az Úr Isten neki adja atyjának, Dávidnak trónját, és uralkodni fog Jákob házán örökké, s országának nem lesz vége.” (Lk 1,32–33)
Előesti imádság
