A soá nemzetközi emléknapja: az auschwitzi koncentrációs tábor felszabadítására emlékezünk.
2Sám 7,18–19.24–29. Dávid imádsága
Dávid belép a sátorba, ahol a szövetség ládáját őrzik, s alázatos és mélyen átélt imádság száll fel szívéből: „Ki vagyok én, Uram Isten, s mi az én házam, hogy engem ennyire felemeltél?” Dávid már jól tudja, hogy mindent Istentől kap. Nem büszkélkedhet különleges érdemekkel, Isten mégis őt választotta, s egy királyság élére állította, melyet „messze időre” megerősített. Istennek a népe iránti hűségén alapszik Izrael léte és hivatása: „Van-e olyan nemzet a földön, mint a te néped, Izrael, amelyért elment volna Isten, hogy népévé váltsa, s általa hírnevet szerezzen magának…?” A megemlékezés Isten szeretetéről, aki sosem hagyja el a népét, alapvető részét képezi a hívő ember hitének és imádságának. Dávid könyörög az Úrhoz, hogy erősítse meg örökre az Izraelnek tett ígéretet. Merész kérés, maga Dávid is elcsodálkozik önmagán. Bevallja azonban, hogy kérése merészségének oka maga az isteni ígéret. Az imádság kérés, de egyben folytonos megemlékezés is Isten népe iránt táplált szeretetéről. Dávid Isten hozzátartozója lett, kérheti az ég áldását magára és az egész népre. Példa ő nekünk, hívő embereknek, akik Jézus, a szabadító Messiás tanítványai vagyunk.
Imádság az Egyházért
