Szent Timóteus és Szent Titusz emléknapja, akik Pál apostol munkatársai voltak; Timóteus Efezusban, Titusz Krétán volt püspök.
2Tim 1,1–8. A hivatás kegyelme
Szent Pál megtérésének másnapján az Egyház az apostol két közeli munkatársára, Timóteusra és Tituszra emlékezik. Előbbit maga Pál keresztelte meg, és ő tette rá a kezét, ahogy maga felidézi abban a levélben, amelyet az imént olvastunk. Pál a halála küszöbén (2Tim 4,6–8) szenvedélyes hangon ír „szeretett gyermekének”. Már a Filippieknek írt levélben így szól róla: „Senkim sincs ugyanis, aki lélekben annyira hozzám hasonló volna és olyan őszintén szívén viselné ügyeteket.” (Fil 2,20) Pál a börtönben is tovább szolgálja az evangéliumot, és imádságában közösségeire és munkatársaira emlékezteti Istent, a rablánc nem szakítja el testvéreitől. Ami azonban már most vigasztalással tölti el, az Timóteus evangélium iránti hűsége. Ez a hűség egyrészt mélyen vallásos családjában gyökerezik, kezdve nagyanyjával, Loisszal és anyjával, Eunikével. A Timóteusra bízott hivatás nem könnyű, már csak fiatal kora miatt sem. De Pál emlékezteti arra „a kegyelmi ajándékra”, amit a kézrátétel által kapott (1Tim 4,14). Arra kéri, tartsa életben ezt a kegyelmet imádsággal, hűséggel, önátadással, hogy egyre erősebb fényt árasszon, és egyre nagyobb erőforrás legyen számára. Az Egyház ma egy másik tanítványról is megemlékezik: a görög Tituszról, aki Pál pogányok közötti igehirdetésének értékes gyümölcse. Pál és Barnabás magukkal viszik őt, hogy bemutassák a jeruzsálemi közösségnek (ApCsel 15). Pál büszkén „a közös hit révén szeretett fiának” nevezi, és rábízza először a korintusi, aztán a krétai közösség vezetését, ahol ma is tisztelik emlékét. Emlékük ráébreszti az Egyházat arra a felelősségre, hogy az evangéliumot tovább kell adni, mégpedig nemcsak a világ minden táján, hanem nemzedékről nemzedékre.
Imádság a szentekkel
