Imádság az egyházak egységéért, különös tekintettel az ortodox egyházakra
1Sám 17,32–33.37.40–51. Dávid legyőzi Góliátot
Saulnak nem sikerül megvédenie Izraelt a filiszteusoktól. Az általuk jelentett fenyegetés Góliát személyében testesült meg, aki a harcos archetípusa. Szörnyűséges fegyverzetéhez fellengzős beszéd társul: imponáló és magabiztos. Izrael megretten tőle. De itt az ifjú Dávid, aki türelmetlenül várja, hogy láthassa végre a csatát. A többiek megrémülnek, a félelemtől sem gondolkodni, sem beszélni nem tudnak. Dávid azonban magabiztosan fölteszi a kérdést: hogy merészeli ez a filiszteus kihívni az élő Isten hadsorait? Csak ez a fiatal fiú tudja, hogy az Úr vigyáz Izraelre. El sem tudja képzelni, hogy bármely csata kimenetele független legyen Istentől. Az ártatlannak tűnő kérdés igazából a fivéreinek és magának Saulnak szóló szemrehányás. Dávid tudja, hogy Isten a népével van. Saul elé járul tehát, és elmondja neki, mire képes, hogy megvédte nyáját, „ha oroszlán vagy medve jött”, s kijelenti, hogy Isten az, aki megmenti őt a bajban. A szövegben senki más nem említi Isten nevét, csak Dávid. Ő nem kételkedik Isten segítségében. Dávid hite meggyőzi Sault, válaszol a fiúnak, és végre ő is ki meri ejteni Isten nevét. Olyan, mintha Dávid bátorságot és hitet adott volna Saulnak, hogy az újra beszélni tudjon az Úrról. Saul azt akarja, hogy Dávid úgy harcoljon, ahogy ő, és öltse magára a hagyományos katonai fegyverzetet. Dávid azonban visszautasítja, hogy olyan legyen, mint Saul, mint „a többi nép” vagy mint a filiszteus, és gyökeresen új alternatívát ajánl: nem mást, mint öt jó, sima követ. Akkor odaállnak egymással szembe: egyik oldalon a katonai erő, a másikon a gyengeség; az óriás és a gyermek; az, aki önmagában bízik, szemben azzal, aki Istenre hagyatkozik. Dávid tanúságot tesz Isten erejéről, és az óriáshoz fordulva így szól: „Az Úr pedig a kezembe fog adni téged”.
Imádság a szentekkel
