Iz 62,1–5; Zsolt 96 (95); 1Kor 12,4–11; Jn 2,1–12
János evangéliuma elejére helyezi a kánai menyegző történetét. Márkhoz hasonlóan ő sem mesél Jézus gyermekkoráról. A megtestesülés misztériumáról szóló himnusz után rögtön kezdetét veszi Jézus nyilvános működése, szolgálata a kánai menyegzővel. Véghez viszi az első csodát. Mondhatjuk, hogy ebben a jelben összegződik Jézus egész küldetése. Az evangélista szimbolikus nyelvén már az időhatározó: „harmadnapon” emlékeztet bennünket arra a harmadik napra, amikor Isten leszállt a Sínai hegyére, és magához hívta Mózest, valamint Jézus feltámadására, mely a halálát követő harmadik napon következett be. János felhívja a figyelmet a feltámadás erejére, mely ugyanúgy megváltoztatja a hívő ember életét, mint ahogy a víz borrá változik. A mai liturgia a hívek életében bekövetkező változást Izajás szavaival jellemzi. A próféta Isten népét menyasszonynak nevezi, akit maga az Úr váltott meg.
A kánai csoda Isten családját mutatja meg nekünk, melynek tagjait az Úr gyűjtötte egybe, hogy változtassák meg a világot. Ahogy Jézus borrá változtatja a vizet, úgy lesz a magányból közösség, a bánatból öröm, a halálból élet. A Jézus körül összegyűlő első közösség, melynek tagjai Mária és a legkorábbi tanítványok, számos jelentéssel bír. Jézus anyja már a tanítványok előtt ott van Kánában, mintha azt akarná ezzel kifejezni az evangélista, hogy ő, az Egyház képe már előttünk, elsőként ért oda. Mária a magáénak érezte azt az ünnepet. Annak az embernek a szenvedélyével élte meg, aki azt szeretné, hogy mindenki jól érezze magát és boldog legyen. Ez az Egyház anyai szeretete. Olyan szeretet, mely körülvesz, gondoskodik, figyel ránk akkor is, amikor mi szórakozottak vagyunk, vagy csak saját magunkért aggódunk. Ez az evangéliumi rész feltárja az Egyház anyai szeretetének jellemzőit. A szeretetét, mely védelmez, megóv a bűnöktől, és bátorrá tesz a segítségnyújtásban. Mária az, aki jóval előttünk, vagy esetenként nélkülünk megy oda Jézushoz, és anyai tekintélyét felhasználva közbeavatkozik: „Nincs boruk!” Mindössze két szó, melyeket azonban anyai hittel ejtenek ki, s erősebbnek hatnak a Fiú rejtélyes válaszánál: „Mi közünk ehhez, asszony? Még nem jött el az én órám!” Az anya azonban látszólag nem törődik a válasszal, biztos benne, hogy kérése meghallgatásra talált. A keresztény közösség imádságának ugyanolyan bátornak kellene lennie, mint Mária kérésének. Olyan imádságnak, melyet az Egyház azért mond, hogy gyermekei és a föld többi lakója sose szenvedjen hiányt a borban. Az az anya szüntelenül az Úr elé járul azért, hogy mi megváltozzunk, hogy a világ megváltozzék. Ugyanakkor hozzánk is szól. Miután elmondta imáját a fiának, a szolgákhoz fordul, és azt mondja: „Tegyetek meg mindent, amit mond!” Ez az evangélium meghallgatásának és az evangéliumi engedelmességnek az egyszerű útja. Jézus az, aki véghez viszi a csodát, de szüksége van szolgákra, akik meghallgatják az édesanyját, és engedelmeskednek az evangéliumnak. Jézus így kezdi meg csodatételeit a galileai Kánában. Fontos, hogy folytatódjék az emberi szívek és a világ megváltozásának csodája. Hagyjuk, hogy ez az édesanya vezessen bennünket, aki már előttünk látta és felismerte, mire van szükség, és valósítsuk meg a gyakorlatban az evangélium szavait, melyek folyamatosan szólnak hozzánk, s akkor a kánai csoda ma is bekövetkezik.
Imádság az Úr napján
