Emlékezzünk Modestára, a hajléktalan asszonyra, akit a római Termini pályaudvaron hagytak meghalni: nem segítettek rajta, mert piszkos volt; vele együtt emlékezzünk minden elhunyt hajléktalanra.
2Sám 15,13–14.30; 16,5–13. Dávid menekülése
Sámuel második könyvének most olvasott fejezetéből kitűnik Dávid lelki nagysága: gondolatai nemcsak saját nehéz helyzete körül forognak, hanem övéi és az egész nemzet javát tartja szem előtt. Elmenekül, mert el akarja kerülni a város lakóit fenyegető megtorlást és vérfürdőt. Nemcsak a szolgái mennek vele, hanem az egész családja is, mert őket biztosan sújtanák a háború keserű következményei. Dávid kíséretében megjelenik az emberi lélek összetettsége, az emberek gondolatainak sokfélesége: van, aki áruló, és van, aki hűséges marad, van, aki csak a saját érdekeit nézi, és van, aki bosszúból cselekszik, de akad példa nagylelkűségre és jószívűségre is. Fontos tudatában lennünk annak, hogy Isten terve nem a történelmen kívül valósul meg, hanem az emberek életében, ellentmondásos, korlátolt cselekvéseikben. Ebben az összefüggésben megérthetjük azokat a gyengeségeket és bűnöket, amelyeket Jézus tanítványai követnek el. Nincs senki, aki eleve védett lenne a bűnnel szemben. A mi feladatunk az, hogy alázattal ismerjük el, ha vétkeztünk, s aztán tudatosan próbáljuk meg legyőzni a bűnt, tudván, hogy az Úr nagyobb a vétkeinknél, s szeretete végtelen a könyörületességben és a megbocsátásban. Dávid ma is példa számunkra. Ez a bonyolult családi történet megmutatja: Dávid tudja, hogy bűnbe esett, mégis megbízik Istenben, kezébe helyezi sorsát. Dávid bensőséges, mély kapcsolatra talált az Úrral. És ez elég volt neki. Ő is elmondhatná azt, amit Jézus adott tanítványai szájába: „Haszontalan szolgák vagyunk, csak azt tettük, ami a kötelességünk volt!” (Lk 17,10)
Imádság a szegényekért