1Sám 1,9–20. Az Úr megemlékezik Hannáról, és fiút ad neki, Sámuelt
Meddősége fölött érzett elkeseredésében Hanna az Úrhoz fordul. Tudja, hogy bízhat Istenben. Elmegy hát a silói templomba, és hosszan imádkozik az Úrhoz. Megígéri, hogy ha fia születik, az Úrnak fogja szentelni. Hanna nemcsak arról tesz tanúbizonyságot, hogy teljesen Istenre hagyatkozik, hanem nagylelkűségéről is: nem magának kéri a fiút, hanem azért, hogy Istent szolgálja. Az Úrba vetett bizalom segíti Hannát abban, hogy szüntelenül imádkozzék. Tudja, ha szavai meghallgatásra találnak, az a fiú csakis az Úr iránta tanúsított jóakaratának gyümölcse lesz. Imádsága annyira távol áll a megszokott rituálétól, hogy amikor a pap, Héli figyeli az asszonyt, részegnek véli. Nem érti, hogy az az imádság egy elkeseredett asszony kiáltása, nem pedig megszokott formulák monoton és végeérhetetlen ismételgetése, ami bizony velünk is gyakran előfordul. Héli szemrehányást tesz Hannának a viselkedése miatt, ám ő így válaszol: „Nagyon szerencsétlen asszony vagyok én… csak a lelkemet öntöttem ki az Úr színe előtt.” Erre Héli biztatja, és megáldja: „Menj békével, és Izrael Istene teljesítse kérésedet, amelyet hozzá intéztél.” Héli szavaiból Hanna megérti, hogy Isten meghallgatta, nincs benne többé kétség. „És boldog, aki hitt, mert be fog teljesedni, amit az Úr mondott neki.” (Lk 1,45) Fájdalma, kétségbeesése már a múlté, új asszony lett, aki visszakapta az életét. Az Úr megáldja testét, ahogyan az egyházatyák mondták, mert hitt Isten szavának. Hanna jól tudja, hogy fiát, Sámuelt az Úrtól az Ő irgalmából kapta. Hanna személyében olyan hívő ember áll előttünk, aki példát ad a hittel végzett imádság hatékonyságáról. Az ilyen imádságot az Úr mindig meghallgatja.
Imádság az Úr anyjával, Máriával
