JÚNIUS 11., VASÁRNAP, ÚRNAPJA, KRISZTUS TESTÉNEK ÉS VÉRÉNEK FŐÜNNEPE

 


Szent Barnabás apostol emlékezete, aki Pál útitársa volt Antiochiában és első apostoli útján.

 

MTörv 8,2–3.14b–16a; Zsolt 147; 1Kor 10,16–17; Jn 6,1–17

 

1Mindezek után Jézus Galilea, azaz Tibériás tengerén túlra ment. 2Nagy sokaság követte őt, mert látták a csodajeleket, amelyeket a betegeken művelt. 3Jézus fölment a hegyre, és leült ott tanítványaival. 4Közel volt a Húsvét, a zsidók ünnepe. 5Amikor Jézus fölemelte szemét és látta, hogy nagy sokaság közeledik hozzá, megkérdezte Fülöptől: »Honnan veszünk kenyeret, hogy ehessenek?« 6Ezt pedig azért mondta, hogy próbára tegye őt, mert ő maga tudta, mit akar tenni. 7Fülöp azt felelte neki: »Kétszáz dénár árú kenyér sem elég nekik, hogy mindegyiknek csak valami kevés jusson.« 8A tanítványok egyike, András, Simon Péter testvére így szólt: 9»Van itt egy fiú, akinek van öt árpakenyere és két hala. De mi ez ennyinek?« 10Jézus erre azt mondta: »Telepítsétek le az embereket!« Sok fű volt azon a helyen. Letelepedtek tehát; a férfiak szám szerint mintegy ötezren voltak. 11Jézus pedig fogta a kenyereket, hálát adott, és szétosztotta a letelepülteknek. Ugyanígy a halakból is adott, amennyit akartak. 12Miután jóllaktak, azt mondta tanítványainak: »Szedjétek föl a megmaradt darabokat, hogy semmi el ne vesszen!« 13Összeszedték tehát, és az öt árpakenyér darabjaiból, ami megmaradt az étkezők után, tizenkét kosarat töltöttek meg.
14Az emberek pedig, látva a csodajelet, amelyet művelt, azt mondták: »Bizonyára ez az a próféta, aki eljön a világra!« 15Amikor Jézus észrevette, hogy arra készülnek, hogy megragadják és királlyá tegyék, ismét visszavonult a hegyre, egészen egyedül.
16Miután beesteledett, tanítványai lementek a tengerre. 17Beszálltak a bárkába, és elindultak a tengeren túlra, Kafarnaumba. Besötétedett már, de Jézus még mindig nem ment oda hozzájuk.

 

A mai szentmise Pál korintusiaknak írt elbeszélése szerint tárja elénk újra az utolsó vacsorát, lényegretörő és határozott szavakkal: „ez az én testem”, „ez az én vérem”. Ez valóban hitünk szent titka, egy folyamatos és rendkívüli jelenlét titka. Jézus ugyanis az Eucharisztiában valóságosan jelen van, ami már önmagában rendkívüli, de ráadásul megtört testként és kiontott vérként van jelen. Ebben az értelemben úrnapja annak a testnek az ünnepe, amely sebeket hordoz; annak a testnek az ünnepe, amelynek oldalából vér és víz ömlött, ahogy János apostol megjegyzi. Ahogyan Pál mondja: az Úr az emberekért lett táplálékká, hogy mindannyian egy testté váljunk, Krisztus testévé, és hogy ugyanazt a lelkületet ápolhassuk magunkban, mint Krisztus. Még egy utolsó gondolat, amely az evangéliumban megörökített kenyérszaporításhoz kötődik. Utcáinkon nap nap után keresztülhaladnak az úrnapi körmenetek, bár az út nincs földíszítve, és senki se szór virágszirmokat (inkább közöny, rosszabb esetben gyalázkodás kíséri őket). Ezek a szegények körmenetei, azoké, akik itt élnek körülöttünk, esetleg máshonnan jönnek, valamint azoké a tömegeké, akik távol vannak tőlünk. Ők mindannyian „Krisztus teste”: városaink és a világ útjait járják egyre anélkül, hogy bárki is gondot viselne rájuk. Számomra döntő jelentőségű Aranyszájú Szent János figyelmeztetése: „Ha Krisztus testét tisztelni akar- játok, ne vessétek meg, amikor mezítelen. Ne tiszteljétek az eucharisztikus Krisztust selyemruhákban, ha közben a templom falain kívül elhanyagoljátok ezt a másik Krisztust, aki szenved a hidegtől és a mezítelenségtől.” Mindkettő Krisztus valóságos teste. Krisztus nem megosztott, kivéve akkor, ha mi megosztjuk.

Imádság az Úr napján