2Kor 1,1–7. Pál levele
„Isten korintusi egyházának”
Pál köszönetet mond Istennek a vigasztalásért. Azt is megköszöni,
hogy a vigasztalás, amelyet ő kapott, a korintusi egyházra is kiáradhat. Az apostol
nem titkolja azokat a nehézségeket, amelyeken az evangélium hirdetése miatt keresztülment.
Egyenesen halálos veszedelemről beszél. Nem lehet pontosan tudni, mire gondolt,
de minden bizonnyal úgy érezte, véget ér az élete. Ennek ellenére megvallja, hogy
szilárdan hisz az Úrban, akihez, érzése szerint, hasonlatossá vált a szenvedésben,
és áldja az Atyát, amiért megerősítést és vigasztalást nyújtott a fájdalom pillanataiban.
Az apostol megvallja a korintusiaknak: éppen a legkeményebb megpróbáltatások idején
tanulta meg, hogy ne saját magában bízzon, hanem abban az Istenben, aki feltámadt
a halottak közül. A hit szilárdsága nem a mi erőnkön vagy képességeinken alapul,
hanem azon a bizonyosságon, hogy Isten szeret bennünket, és az ő szabadító műve
nem szakad meg soha. Pál arra kéri a korintusiakat, hogy vegyenek részt a szenvedésében
ugyanúgy, ahogy majd vele együtt részesülnek a vigasztalásban is. Ez a keresztény
testvériség értelme, mely arra sarkall, hogy hordozzuk egymás nehézségeit, örüljünk
egymás örömének, és szenvedjünk egymás vétkei miatt. Az apostol kéri, hogy imáikkal
is támogassák: „De ti is segítsetek: imádkozzatok értünk, hogy a nekünk jutott kegyelemért
sokak ajkáról szálljon fel hála a nevünkben.” A kölcsönös ima, mely mindig hálaadás
az Úrnak, a testvéri szeretet egyik legszebb és legerősebb megnyilvánulása.
Imádság a szegényekért
