2Kor 3,4–11. Pál megvédi
saját tisztségét
Magának a közösségnek az élete hirdeti legvilágosabban és legerőteljesebben az evangéliumot. Nagy Szent Gergely pápa szavai jobban megvilágítják ezt: „A Szentírás növekszik abban, aki olvassa.” Az igazi írás, „Krisztus levele” maga az élő közösség, benne válik láthatóvá az ige ereje, melyet a Lélek a hallgatók szívébe írt az apostol igehirdetése által. Az igehirdetés és a befogadó szív közötti kapcsolat létrejötte nem az evangéliumot hirdető ember képességeitől és felkészültségétől függ, hanem a szívében jelen lévő Szentlélektől. Pál a közösséghez szóló első levelében már megírta: „Gyöngeségem tudatában félve és nagyon elfogódottan mentem hozzátok. Tanításom és igehirdetésem ezért nem a bölcsesség elragadó szavaiból állt, hanem a lélek és az erő bizonyságából, hogy hiteteknek ne emberi bölcsesség, hanem Isten ereje legyen az alapja.” (1Kor 2,3–4) Az apostol szavaiból kitűnik a szenvedélyes szeretet, amellyel Isten szavát hirdette, hogy elérjen azoknak a szívéhez, akiket felkeresett. Ezért fáradozott, erre áldozott éveket az életéből. A szövegrészlet annak fölidézésével zárul, hogyan nyilatkozott meg Isten Mózesnek a Sínai-hegyen: Pál a kőtáblákon megjelenő törvény kinyilatkoztatását az evangélium kinyilatkoztatásához hasonlítja. Ez utóbbi azonban a Szentlélektől ered, és jóval mélyebb az előbbinél, mert nem kövekre, hanem a szívünkbe vésték. Majd hozzáteszi: „Hiszen a betű öl, a lélek pedig éltet.” Jézus lelke leleplezi a felszínes vallásosságot, hogy megmutassa, az evangélium örök lényege a szeretet.
Imádság a szentekkel
