2Kor 9,6–11. A nagylelkű
adományozás öröme
Már a Második törvénykönyv ezt írta a szükséget szenvedő testvérről:
„Jó szívvel adj neki, és amikor adsz, a szíved ne legyen tele rosszindulattal” (MTörv
15,10). A zsoltáros pedig, akit Pál is idéz, így énekel: „Osztogat, adakozik a szegénynek,
és jósága mindvégig megmarad” (Zsolt 112,9). A nagylelkűség és az örömmel való adakozás,
amelyek a krisztusi szolidaritást jellemzik, megszabadítják a szívet a birtoklás
rabszolgaságából, és hasonlóvá teszik Jézus szívéhez, aki „az Istennel való egyenlőséget
nem tartotta olyan dolognak, amelyhez föltétlenül ragaszkodnia kell, hanem kiüresítette
magát, szolgai alakot öltött, és hasonló lett az emberekhez” (Fil 2,6–7), ahogyan
Pál írja majd a filippieknek. A nagylelkűség gazdagítja azt, aki ad: az illető elnyeri
Isten kegyelmét és azok imádságát, akik kapnak. Az egyházatyáknak is közös meggyőződése,
hogy a szegények közbenjárnak majd értünk Istennél. Az alamizsna, amit a kezükbe
csúsztatunk, kincsünk lesz a mennyben. Igen, amit a szegényeknek adunk, az egyenesen
Isten kezébe jut. Az apostol ezért azt sugallja, hogy az adakozás olyan szent szolgálat,
amit magának Istennek nyújtunk. Nem egyszerűen a szolidaritás cselekedetéről vagy
osztozkodásról van szó, hanem arról, hogy válaszoljunk Isten kegyelmére, akitől
mindenünket kaptuk. Jézus azt mondta: „Adjatok, és akkor ti is kaptok. Jó, tömött,
megrázott és túlcsorduló mértékkel mérnek öletekbe. Mert amilyen mértékkel ti mértek,
olyannal mérnek majd nektek is” (Lk 6,38).
Imádság a szentekkel
