2Kor 3,15–4,1.3–6. Ne magunkról,
hanem az Úr Krisztusról beszéljünk!
Pál ismét arról a szolgálatról beszél, amit rábíztak. Tisztában van vele, Isten azért választotta ki, hogy Jézus Krisztus evangéliumát hirdesse az embereknek. Nem a maga kezdeményezésére lett tehát az evangélium szolgája, hanem azért, mert odafentről hívták meg erre. Éppen ezért félelem nélkül jogot formál arra, hogy szavainak hitelt adjanak, emlékeztet arra az őszinteségre, amellyel mindig is beszélt, hogy nem másította meg az evangélium tartalmát, és nem tompította annak erejét. Az is igaz, hogy Korintusban vannak olyanok, akik nem őszinték. A harmadik fejezet végén Pál már utalt azokra, akik Isten igéjén nyerészkednek, később pedig egyenesen az evangélium meghamisításáról beszél. Nyilvánvalóan nem elég az Egyházhoz vagy a közösséghez tartozni ahhoz, hogy távol tartsuk magunktól a gőgöt, az irigységet és az akadékoskodás szellemét. Márpedig ezek olyan kártékony ösztönök, amelyek „fátyolt borítanak” látásunkra, elrejtik előlünk az evangéliumot, és összezavarják a hirdetését. Pál bátran kijelenti, hogy az ő ige- hirdetése nem átmeneti, mint Mózesé, melyet még mindig befed a törvény
„fátyla”. Az ő igehirdetése megmutatja Jézus igaz arcát közvetítés és fátyol nélkül. Mondhatjuk, hogy kiegészítések nélkül hirdeti az evangéliumot. Az evangélium szavai pedig fölfedik magának Istennek az arcát, ahogy Jézus mondta Fülöpnek: „Aki engem látott, az Atyát is látta” (Jn 14,9). Csak ha Jézusra szegezzük a tekintetünket, érthetjük meg Isten misztériumát, és meríthetünk erőt belőle. Pál újra kiáll igehirdetése mellett, amely Jézust helyezi a közösség életének központjába: „Mi ugyanis nem magunkat hirdetjük, hanem Krisztus Jézust, az Urat.”
Imádság az Egyházért
