Lorenzo Milani (†1967)
firenzei papra emlékezünk, aki Barbianában volt plébános, és a gyerekeket,
fiatalokat tanította az általa alapított népiskolában.
Ter 12,1–9. Ábrahám
meghívása
A népek keveredése és szétszóródása közepette az Úr sohasem hagyja el az embert. Bár minden nép jól körülhatárolt területen teremtett hazát magának, ahol saját nyelvét beszéli, Isten mégis arra szólítja Ábrahámot, hagyja el a házát, földjét, hazáját. Az Istentől származó üdvösség története Ábrahámmal kezdődik, egy kivonulással, egy radikális szakítással. A szentíró hangsúlyozza Isten határozott parancsát: „Vonulj ki földedről (...) arra a földre, amelyet majd mutatok neked.” Az ember csak úgy kaphatja meg az áldást, vagyis akkor részesedhet Isten életében, és válhat maga is áldássá mások számára, ha meghallgatja az Úr hívó szavát. Mintha Ábrahám történetének kezdetén a Szentírás azt sugallná, hogy csak akkor fogadhatjuk be az élettel és a világgal kapcsolatos univerzális látásmódot, ha már nem saját magunkra, illetve a hagyományainkra hallgatunk. Ábrahám, az ember, aki engedelmeskedik Isten szavának, és elhagyja a földjét, az egység és az élet forrása lesz az egész világ számára. Ő a hívő emberek atyja, vagyis azoké, akik meghallgatják Istent, és engedelmeskednek a szavának. Ha meghallgatjuk Istent, az azt jelenti, hogy új utakon indulunk el. Ábrahám hite konkrét hit, mely egy nép tagjaként megélt életből táplálkozik, találkozásokból, azokból a lépésekből, amelyeket az ígéret földje, vagyis Kánaán felé menet megtett (így hívták abban az időben Palesztinát). De az Úr keresése és meghallgatása akkor sem fejeződik be, amikor belép erre a földre. Isten éppen akkor jelenik meg Ábrahámnak, amikor az megérkezik Kánaánba, és megújítja neki tett ígéretét. Ábrahámnak nem szabad elfelejtenie, hogy Isten mindig vele van. Ez az emlék, ez a tudás a hívek életének középpontja, ez szabadítja meg Ábrahámot és minden hívő embert a bálványok rabszolgaságából.
Imádság a szegényekért
