Tób 3,1–11a.16–17a. Tobit
Istenhez fordul
„Igazságos vagy Uram! Tetteid igazságosak (...) Jussak hát eszedbe,
Uram, tekints rám!” Tobit olykor szigorú szavaiban a Szentírás számos más kiáltása
visszhangzik. Példa ez arra, hogyan lehetnek segítségünkre a Szentírás szavai az
imádság pillanataiban. Jelentőségteljes az is, hogy Tobit az imádság során egyes
szám első személyről átvált többes szám első személyre, így azonosulva népe sorsával.
Olyan távlat ez, melynek mindig jelen kellene lennie a hívő ember imájában. A hívő
ember ugyanis sosem egyedül áll Isten előtt, hanem mindig egy nép, egy közösség
tagjaként, amely számára mindig kérnie kell az Úr segítségét és védelmét. A hittel
teli tekintet pedig láttatja vele az Istentől és az ő törvényétől való eltávolodást,
az egész szomorú helyzetet, amelyben ő maga és Isten népe van. Tobit kétségbeesésében
inkább a halálért fohászkodik, ahogy Mózes (Szám 11,15), Illés (1Kir 19,41) és Jónás
(Jón 4,3.8) tették, semhogy a jelenlegi helyzetben kelljen maradnia, „hiszen rágalmat
és gyalázkodást kell hallanom és nagyon nagy a bánatom”. Jézus ezzel szemben a Getszemáni-kertben
arra kéri Istent, hogy vegye el tőle a halál keserű poharát, de mindent rábíz az
ő akaratára. Tobit azt kéri: „Ne fordítsd el, Uram, arcodat tőlem!” A szöveg Sárának,
a könyv egy másik fontos szereplőjének a történetét is elmeséli. A lányt kigúnyolja
apjának egyik szolgálója. Ő annyira elkeseredik, hogy még az öngyilkosság gondolata
is megfordul a fejében. A két párhuzamos történetet azért köti össze a szerző, hogy
megmutassa az imádság erejét a fájdalom pillanataiban. Tobit és Sára mindketten
az Úrhoz fordulnak segítségért, és mindketten meghallgatásra találnak: „Mindkettőjük
imáját meghallgatta a fölséges Isten. Elküldte Ráfaelt, hogy gyógyítsa meg mindkettőjüket.”
Isten mindig meghallgatja azokat, akik hittel kérik őt.
Imádság a szentekkel
